Mert ennek értelme nincsen, csak fenntartja a kontinuitást, ahhoz azonban mégis babrás és feltehetően drága is. Úgy kezdődik, hogy Marozsán Erika vizsgálja az arcát a fürdőszobai tükörben, és közben valamit grimaszol. El nem tudom képzelni, hogy mi lehetett a rendezői utasítás, mit mondtak neki, csináljon úgy, mintha mi történne közben. Van idő gondolkodni rajta, mert elég hosszan nem történik semmi lényeges.

Vannak dramaturgiai hibák, a néző számára túlságosan nyilvánvaló mindaz, aminek csak lassan, fokozatosan kellene kiderülni. Vannak szereposztási tévedések, és most nem csak arról van szó, hogy már megint Csányi Sándor a dalia, néha megpróbálkozhatnának új arcokat is fölfedezni a filmesek, mert ez nevetséges, hogy nem járnak színházba, csak filmeket néznek, így aztán aki egyszer filmsztár, az már az is marad. Latinovits-korszak, Cserhalmi-korszak , Csányi-korszak. Ha így kell lenni, kibírom, de Csányi Sándor arca nem ugyanaz, mint, mondjuk a Rokonok idejében volt. Finoman, de elmozdultak az arányok, míg régebben tényleg volt benne valami régies, két háború közötti, most profilból olyan, mintha Sajdik Ferenc rajzolta volna egy késői órán.

Az ember értékeli Sipos József erőfeszítéseit, hogy próbál annak a kornak a stílusában filmezni, amelyben a történet játszódik, így van dalbetét és füstölgő cigaretta, de ezerszer fontosabb volna valami épkézláb és filmre vihető cselekmény. A problémák, amelyekről szó van, reménytelenül lejártak, de új korukban is elég agyalmánynak tűnhettek. Az egész film csikorog, akad, először is azért, mert a párbeszédek annyira lassúak, mintha minden kérdés és felelet között a teljes stábnak át kellett volna állnia. Zavaróak lehetnek az apró ügyetlenségek is, hogy a Várból úgy mennek el a Gellértbe, hogy két hídon is átkelnek, hogy a fürdő előterében tartják meg a bált, hogy megfeledkeznek a fehér keppről, amelyben a főhősnő a bálba érkezett. Ott játszik egy bigband, mindenféle rezes hangszereket fújnak, de csak optikailag, mert szólni nem szól se kürt, se harsona. Miközben megőrülnek a korhűségért, a frizurák reménytelenek, az a ragacsos valami, amit Marozsán a fején visel, polgári világban elképzelhetetlen, ahogyan az ifjú doktor előre megkötött csokornyakkendője is. Az sem érdektelen, hogy az egyik orvos úgy bízza a másikra a beteget, hogy orvosi titoktartásra hivatkozva nem mondja meg, hogy annak mi a baja, meg az ismeglepő,mikor aztmondja, ha jól adagolják a morfiumot, akkor a beteg elélhet még hat hónapig, mintha a morfium nem fájdalomcsillapító, hanem a rákos folyamatokat lassító orvosság volna.

Mintha mindenki egy kissé gyengeelméjű lenne a történetben. A néző már réges-régen átlát mindent, amikor a beszélgetők még értetlenül bámulnak egymásra, és mesterkélt kérdezz-feleleket játszanak. A rák végső stádiumába kerülő asszonyt szanatóriumba viszik, megadják mellé egy sebész címét, de közlik, hogy az aszszonynak nem kell megtudnia semmit. Úgy fog szegény meghalni, hogy észre sem veszi? Megoperálják, de ő azt gondolja, hogy nászúton van? Senki nem szólt, hogy egy film nem az érzelmes, barnás fényektől és cirkalmasan illanó töltőtollaktól lesz film? Hosszú a panaszlista, és nyilván unalmas is. De sokkal kevésbé unalmas, mint maga a Kaland.

A korhűség helyett fontosabb lett volna az épkézláb történet (Marozsán Erika és Gerd Böckmann)