Az Akasztás a cirkuszban tárgya nyolcvannégy év múltán is nehezen felfejthető. Akasztást nem látni, ellenben látható bohócsipkás bohóc, aki egy keménykalapos talán-istállómesterrel viaskodik, láthatók meztelen és félmeztelen lányok, akiket valamiért kínoznak, látható tömör, fenyegető katonasorfal és megfoghatatlan rettenet. A kompozíció feszesen zárt, szabályos, a színek sok feketéje és vöröse emlékeztet arra, hogy a húszas években a nagyon messzi expresszionizmus meg Rudnay piktúrája hatott a magyar művészifjúságra. Talán magára Rudnayra is.

Csak Román György hathatott azonban Román Györgyre, amikor olyan témákat festett meg, mint a Foghúzás 1820-ban. A megközelítés egyébkén realisztikus – lekötözött páciens, hatalmas kovácsfogó, a háttérben klasszicista balusztrád és puttók – és huszonkilencben még nincs jele annak a sajátos festésmódnak, felületkezelésnek, amelyről a késői Román-képek megismerszenek. Brutális, nemtörődöm, elragadóan barátságtalan faktúra az. A hatvanas-hetvenes években, amikor még nem csak láthattuk, hallhattuk is a festőt, hajlamosak voltunk a beszédtechnikáját meg a festői idiómáját összekapcsolni. Mindenki tudta, hogy kétéves kora óta süket, s valóban úgy hatottak tábláin az eldolgozatlan festékrakások, az elnagyoltan befejezetlen formák, mint a szavak, amelyeket csak körülbelül volt képes tagolni és keményre formálni.

Az emlékkiállítás érdeme, hogy demonstrálja: nem ez az életmű lényege. Nemcsak azzal, hogy pompás rajzsorozattal tanúsítja a hiánytalan szakmai tudást. (Azzal is: a szoborkemény, erős aktok, és a nem kevésbé kemény jellemportrék a tanúságon túl kínálnak élvezetet.) Hanem egy olyan képválogatással, amely tiszta, félreérthetetlen tartalmi ívet emel a magasba.

Román tárgya, festészetének tartalma a rettenet és a tiltakozás. Nem nagy teljesítmény ezt felfedezni írásai nyomán (az író Román tizenegy kötete látható üveg alatt), de le kell hántani a kuriozitást a képekről, hogy ez teljességében megmutatkozzék. Monográfusai megírták – megírta maga is –, hogy gyerekkora óta fenyegette és taszította minden, ami betegség, és erre éppúgy vaskosan reális okai voltak, mint egyéb sötétségek megidézésre. Életrajza pikareszk regény, kevés vidámsággal, sok stílustöréssel. Korai megsüketülés, gyerekkori egzisztenciális szorongások, Elek Artúr nagybácsi, aki a sárga csillag miatt öngyilkos lesz. Bokszoló, majd bokszolóedző egzisztencia a Távol-Keleten, közben némi bonbongyártás tönkremenéssel, zsidó sors itthon apahalállal – éppen elegendő élményanyag.

Éppen elegendő, hogy a késői kép tárgya-címe Tehénfejű ember a tömegben legyen, hogy rajta a címszereplő kétértékű, de nagyon magányos, és a fekete tömeg legjobb esetben is legfeljebb ha közönyös. Az A nagy légypapír kíméletlen és szánakozó, embercsomók (festékcsomók) vergődnek a nagy sárga sávon, körötte üres, messzi tetővörösök és falfehérek jegenye-zöldekkel körülvéve, de nem biztosan felismerhetők. Az Anatómiai lecke egyértelműbb, nemcsak, mert kidolgozottabb, hanem mert vér, vércsatakos fehér köpenyek és egy rémes SA-legény látható rajta.

Általában azonban durva, vastag festékcsíkok, görcsös-tolakodó pöttyök, a festék olyan szemcsés domború, hogy a nagyját talán le lehetne tenyérrel dörzsölni. És mégis, felvillanó, ragyogó árnyalatok, a rettenetet eleven kolorit teszi befogadhatóvá. Nem minden kép remek, a Pamuthegy... így is összedobált, a Város II. monoton, de a legtöbb felmutatja az igazi naiv festőt. Azt, aki nem azért fest érzelemsodortan és szakszerűségre nem ügyelve, mert az utóbbiért meg kellene küzdenie, mint a kikiáltott naivoknak. Hanem azért, mert van mit félresöpörnie az indulatai és a félelmei sodrában. Azért igazi naiv, mert nem próbálkozó; naivitása zavartalan és hiteles.

Tárgya, festészetének tartalma a rettenet és a tiltakozás