Tőmondatok, lábjegyzetek
A párizsi Jeu de Paume múzeum hat esztendeig tartó előkészítő munkával összeállított vándorkiállításában jócskán benne van a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának keze is: a mostani budapesti esemény a két gyűjtemény együttműködésének köszönhető. Fotók ezer négyzetméteren – fennállna a veszély, hogy szétesik az anyag, hogy elvész az ember a kompozíciók között, összezavarodik a hihetetlen korpusz láttán. A pazarul világos koncepció, a rendezői munka gondossága viszont megakadályozza ezt, az ember ráül a csónakra, és kész.
A kiállítás ugyanis kronologikus sorrendben halad. Az első felvételekhez nagyítót is kölcsönad a múzeum előzékenyen, és nem lövünk mellé, ha végig magunknál tarjuk a készséget, néhány részlet igazán megéri. Lehetne mondani, hogy már ezekben az apróságokban is ott volt valami kertészes, de óvakodnánk a messzemenő következtetésektől. A fotóművészt nagyban meghatározza a tapasztalt, látott, láttatni vágyott világ, a környezet, a mikro-, makro-. A Magyarországon készült fotók is káprázatos képalkotó készségről tesznek tanúbizonyságot, de Kertészből mégiscsak Párizsban lett igazán Kertész. Ahogy Capa, Munkácsi ésMoholy-Nagy, ő is külföldön futott be igazán nagy pályát.
A lekerekítettség, ami eszembe jut az egészről. Ami nem jelenti persze, hogy puha volna a Kertész-oeuvre. A szögletek hatalmának az érzelmes ív az ellenzéke, sőt váltópártja: szakadozottságában is egységes és lezárt a mű. Meg a valóságlyukak jutnak még eszembe, vagyis hogy mindig azokba fényképezett, a század privát leskelődője volt. Nem a haditudósítók rámenősségével közelítette az alanyt, csak természetesen. Odament a lyukhoz, ahogy a még itthon készített Cirkuszon a férfi meg a nő, és nézte az előadást. Egész korán megvolt már az ars poetica.
Harmincegy, mikor elhagyja az országot és elmerül Párizsban. Nem tud franciául, a nyelvi mankó helyett inkább a városra támaszkodik, és exponál feszt, de az inspiráló szellemi közeg is megteszi a hatását, Mondrian, Eizenstein, Léger meg a többiek, akiknek portréjával találkozhatunk a termekben. Erzsébet és a magyar emigránsok társasága is fontos, a gyönyörű Förstner Magda, a Szatirikus táncos láttán, de az albérleti szobában készült portrék miatt is irigykedünk. Egzisztencialista fotográfiát művelt, hol csak az árnyék, a hiány látszik, az aliglét, hol meg éppen a sokszorozás a cél, legyen a tükör a vizes aszfalt. Apró pillanatokkal játszik, a minimális információ aztán képzettársítást indít el rendszerint. Egy egyedi Kertész-fotó: grafikailag is értelmezhető tőmondat, amelyhez sokoldalnyi lábjegyzet fűzhető.
Vagy olyan tőmondat, amely tükröt tart, néha torzítót. Mindig érdekelték a fényviszonyok, a közvetítő anyagok (például a víz), a felület okozta disztorziók. A Le Sourire felkérésére készített, Torzulások című rendhagyó aktsorozat nagyon fontos volt számára, feltűnést azonban nem hozott neki. Később, Amerikában sem. A fotóeszszék viszont, amelyeket a Vu magazinnak készített, annál inkább. Jó, hogy a kiállításon szép számmal találni korabeli folyóiratokat is, amelyekbe Kertész illusztrációt készített. Két könyv, a Pierre Mac Orlan kísérőszövegeivel ellátott Paris vu par André Kertész (Párizs André Kertész szemével) és Bölöni György Az igazi Ady című, ha úgy tetszik: preventív életrajza külön kis sarkot kapott a tárlaton. Bölöni a költő „védelmében” kelt szövegét Kertésznek Ady egykori törzshelyein, szállásain készített képei illusztrálják. (Az is örvendetes, hogy a magyarországi recepció sem marad ki a szórásból, ezt egy kísérőtárlatnak köszönhetjük.)
A terjedelmes és kiemelkedő fontosságú párizsi szakaszt az amerikai korszak alkotásai követik. Kezdetben nem igazán értették, mire törekszik Kertész, s az elutasítások tömege depreszszióba taszította. Nem nehéz meglátni a Rockefeller-toronyházba éppen beleszaladó Elveszett felhőben a gép mögött álló művészt. Az 1952-es költözés új helyzet elé állította, az aszimmetriát, vagyis az életet kereste a tűzfalakban, a kéményekben, a terekben, a sokszor fel nem ismerhető utcarészletekben. A nem steril, de tökéletes ritmust. Meg a magányt, legyen szó egy detroiti téren egyedül üldögélő emberről vagy a férfiról a parkban, aki nem tudhatja, mire készül mögötte a galambsereg.
Mindig van visszatérés, megújulás, ezt üzeni az utolsó szekció, amelyből megtudható, hogyan fedezte fel újra életművének egy részét az idős Kertész, milyen sikereket aratott például a MoMA-ban, mely kiállítás, illetve annak hatása végre anyagilag is függetlenné tette őt. És immár Párizsban is megkapta a neki járó elismerést. S az is látható, hogyan halkul el finoman felesége 1977-es halála után. A fennmaradó nyolc évre maradtak az emlékek, a lakás, a babák az ablakban. Némi fény még átsejlik rajtuk. De a polaroidokon összeszűkül megint a valóságlyuk.
