Mesélnek a piros téglák
Úgy történt, tudtuk meg, hogy tavaly civil szervezetek összefogásával nekiláttak a Nagykanizsához tartozó látó-hegyi kápolna felújításának, s a régi, szúette oltárt már menthetetlennek ítélték a restaurátor szakemberek. Ki is tették a kápolna elé, de telefonáltak Tarnóczky Attilának – mivel közismert, hogy a „tanár úrnak” szenvedélye Nagykanizsa múltjának mentése –, nézze meg, találna-e rajta valami megőrizni valót.
Mire másnap kiment a helyszínre, már hiányzott az oltár egy része, viszont megvolt még a barokk keret és az oltár asztallapja. Úgy látta, ezek még megmenthetők, haza is vitte a darabokat a műhelyébe. Kémia–fizika–technika szakos gimnáziumi tanárként, s a fizikai munkától egyáltalán nem idegenkedő értelmiségiként volt elég tudása, ügyessége hozzá, hogyan lehet a belül szinte porhanyósra rágott, XVIII. századi fa alkatrészeket tartósítani. A fa lapokba hátulról furatokat készített, s azokon át kétkomponensű műanyag faimpregnálót fecskendezett a lapokba,miáltal azok újra tartósakká és kezelhetőkké váltak. Ezek után már lehetett a felületüket is tisztítani, csiszolni. Végül pedig újra össze lehetett állítani belőlük az oltárt, pótolva a már elveszett részeket. Még egy Szent Bertalan-kép is került bele, ahogy az régen is volt. Bertalan ugyanis a kis kápolna egyik védőszentje. Végül a mentőakció elismeréseként a kidobásra ítélt oltár visszakerülhetett a felújított kápolnába. Még az ereklyéit, Victorius és Pius szent vértanúk maradványait is visszakapta, melyeket a kidobás előtt persze kimentettek belőle.
Mint említettük, Tarnóczky Attilának nemcsak emiatt járt a Podmaniczky-díj. Hanem például azért a százhúsz várostörténeti emléktábláért is, amely az ő kutatásai nyomán került ki a kanizsai házak falára, hirdetve, hogy mi az épületek nevezetessége. Egykori országgyűlési képviselőként és volt alpolgármesterként sikerült elérnie, hogy az egyes táblák költségeit helyi cégek vállalják. A kanizsai házak történetét továbbra is szenvedélyesen kutatja, s a közben 1200 oldalasra duzzadt adatbázisát Hol, mi? címmel a városi könyvtár honlapján teszi közkinccsé. De egy maga kovácsolta görögkereszttel ő állított emléket a város hajdanvolt görög és szerb lakosainak is, a hatvanas években felszámolt temetőjük helyén.Megidézte a város régi közvilágítását is, egy olajlámpás oszlop felállításával. A Kanizsa egykori pallosjogát hirdető jelvény, a kardot markoló kéz másolatának köztéri felállítása megint csak az ő kezdeményezése volt.
A tanár úr legújabb akciója a „piros téglás kanizsai utcák” utolsó darabjának megmentése. A városban ugyanis nemcsak ma gyártanak kitűnő téglát, hanem gyártottak hajdan is, sőt még az utcákat is klinkerrel burkolták. Egy kis szakasz meg is maradt a Deák téri úgynevezett „suszterallén”, de nemrég belerondított egy betonsávval valamelyik közműfektető. Ennek a betonsávnak a helyére szeretne az ottani téglagyárral „mesélő”, szöveges téglákat égettetni a kanizsai múltmentő, hogy mindenki tudja, hol jár, min jár.
