Amikor az író egy pszichésen terhelt elbeszélőt használ, két alapvető problémával kénytelen szembesülni. Következetesnek kell maradnia ahhoz a redukált látásmódhoz, amelyet az első oldalakon elfogadtat az olvasóval, és számolnia kell azzal, hogy ha pontosan annyit tudna az elbeszélt világról, mint a narrátora, sosem írná meg a könyvét. Ritka eset, hogy az író azt is megírja, amit valójában nem tud.

Patrick McCabe hőse és elbeszélője, a gyerekkorban rekedt Francie Brady sokkal bonyolultabb eset, mint a legjobb amerikai thrillerek pszichopatája. Őt nem lehet egyetlen freudi problémára visszavezetni, nyelvileg pedig egészen káprázatos, amit ez az őrült produkál. A történet egyszerű: Francie brutális hadjáratot folytat Mrs. Nugent ellen, meg is öli végül, és a vágóhídi hulladékgödörbe temeti, mert rögeszmésen azt gondolja, hogy a legjobb barátjától ő választotta el, miatta nem lehetnek indiánok és nyomkeresők a hegyekben. Ő képviseli Francie számára azt a világot, amelynek „az összes dolga hazugság”. Ezzel a – könyv utolsó lapjain elhangzó – szentenciá val lehet jellemezni Francie pokoljárását és az egész folyamathoz való viszonyulását. De az a világ, amelyet az egyes szám első személyben elbeszélt történetben végigjár az olvasó, nyelvileg rendkívül összetett, mert egy sajátos képzettársítási logikát használ, a szóhasználata és a gondolatfűzése néha már-már követhetetlen, de a narrátor pontosan tudja, hogy a hallgató/ olvasó számára engedményeket kell tennie. Így sem fognak igazat adni neki, mert bolondnak tartják, azaz disznónak, ez az értékítélet, amely az egész családot sújtja, de sosem tudjuk meg pontosan, hogy mi az előtörténet: anyát bevitték a garázsba, apa csak iszik egész nap…

Francie tudja, hogy valamikor még minden jó volt, és ez a világ nem érti őt, mindig is a periférián marad, előbb javítóintézetbe kerül, aztán elmegyógyintézetbe. Mindig „megjavul”, mindig újra megkeresi Joe Purcellt, a régi, kedves képregényeket és John Wayne híres mondatát, csak sosem találja többé meg, ugyanazokba a helyzetekbe, emberekbe, akadályokba ütközik, és amikor végül felkerekedik, hogy megkeresse azt a helyet, ahol apa és anya egyszer boldog volt, nem jár sikerrel. Valami kezdettől nem stimmel, és kilátástalan, dicsőséges harcba bocsátkozik a világgal.

Az a verbalitás, amely ebben a végső nagy összecsapásban megnyilvánul, teljesen váratlanul éri az olvasót, mert az utolsó nagy monológban a különben is intenzív szöveg valóságos áradattá nő, megkapja itt mindenki a magáét, Kennedy meg Hruscsov, a Scotland Yard, Hurka őrmester, Fabian felügyelő és a többi ismert vagy kevésbé közismert figura, Jézus meg a Szentséges Szűzanya Jelenése meg a konzervatív, keresztény Írország összes szimbóluma. Tulajdonképpen az egész gyilkosság eltűnik a fantasztikus szóáradat mögött, amelyet Francie Brady zúdít a világra, a jó vagy éppen rossz emberekre, akik vele kapcsolatba kerülnek, és ettől némileg minden egyenértékű lesz. Viszont Francie nem gyűlölködik, csak gyűlöl; nem értelmez, csak elmondja, amit lát és gondol; nem valamilyen felsőbb igazság nevében cselekszik és beszél, hanem saját magáért, önerőből. Ez az ijesztő ebben az elbeszélésben, nem áll mögötte semmilyen ideo lógia, McCabe, amenynyire csak lehet, távol tartja a bejáratott vagy jól használható társadalombírálati, pszichológiai, filantróp érvelést, bár találni egy-egy hivatkozást, amelynek utána is lehet járni, de látszólag nem akar okosabb lenni elbeszélő hősénél. És az olvasót is fokozatosan lebeszéli erről, mert abban a pillanatban, amikor Francie-vel azonosulok, el kell fogadnom a gondolatmenetét meg az érzésvilágát, ha ez nem sikerül, a könyv olvashatatlanná válik, mert sosem az elbeszélői fogások, hanem az általuk keltett hatás nyűgözi le vagy riasztja el az olvasót.

A magyarhoz képest a legtöbb európai nyelv a sokszorosan összetett mondatokban vagy bonyolult szövegszerkezetekben kevés vesszőt használ, ez nem is a legszembetűnőbb szintaktikai különbség itt. Egy őrült monológja ebből a szempontból nehéz feladat elé állítja a fordítót (Mihálycsa Erika), mert ez nemcsak rétegnyelv, hanem egészen más tudatállapot irodalmi lenyomata. Ha viszont a szerző is őrült volna csupán,
nem pedig egy bátor stiliszta, a szöveg az eredeti nyelven sem volna olvasható, és fordíthatatlan maradna.
A smaragdszín Írország mindenképp egyre messzebb van.