Nagy jelentőségű képzőművészek, zenészek (mondjuk: Paul Klee, Gulácsy Lajos, Kondor Béla vagy Alfred Brendel) írói igyekezete többnyire zavarba ejti az utókort. Tétovaságunk oka, hogy látjuk: ezek az alkotók elsődleges művészetükön kívül más műfajokban is meg akarnak mutatkozni –, de kiegészítő alkotásaikban kevesen és ritkán érik el vezető műfajaik színvonalát. (Úgy gondolom, Kondor az egyik nagy kivétel.) El Kazovszkij hagyatékban maradt költeményes szövegei a szokásos kérdések körét egyelőre megválaszolhatatlan talányokkal, különös körülményekkel övezik. Megpróbálom ezeket pár pontban lajstromba venni.

A legfontosabb: nem ismerjük az eredeti szövegeket. Tehát nem csupán egy ismert idegen költő versfordításaival szembesülünk, hanem egy ellenőrizhetetlen, előzmény nélküli, először feltűnő szövegkorpusszal. Ez azt jelenti, hogy nincs módunk – elvileg sem – a versek művészi fajsúlyát latolgatni, ennek a költészetnek a természetét szemügyre venni. Miután a kötetet tizenöt magyar költő fordította, aligha lehetséges az eredeti versek hangnemét kitudni, vagy legalább értékrendjét megsejteni.

Másodszor: miután a szerző költői alakulásáról a kötet sem a fülszövegben, sem az utószóban, sem egyéb adattal (pl. dátumozás, jegyzetek) nem tájékoztat, nemigen alkothatunk fogalmat magunknak El Kazovszkij költői fejlődésének jegyeiről.

Harmadszor: semmit nem tudunk meg a könyvből a költői hagyaték mineműségéről, terjedelméről, a válogatás szempontjairól, a textus esetleges orosz költészeti helyi értékeiről, orosz (vagy egyetemes) költészeti valőrjeiről, továbbá El Kazovszkij versbeszédének formai adottságairól, eszköztáráról. A befogadást segíthette volna El Kazovszkij anyagának tárgyszerű filológiai megvilágítása ott, ahol a versek az orosz kulturális hagyomány motívumait szövik tovább (például Lermontov Démona vagy a Hattyúk tavatéma esetében). A fordítók (főleg a formaművészek: Rakovszky Zsuzsa, Tóth Krisztina, Térey János) kiváló változatokkal kínálnak meg, és látható, hogy még a nyersfordítás is komoly futamokra ösztönözte őket. Viszont szembeötlik, hogy a tolmácsolók zöme aligha tudhatott oroszul, avatott oroszos lírafordítóink ellenben mind kimaradtak a verbuválásból. Tizenöt fordító küzd nyersfordítás alapján egy láthatatlan költői anyaggal, és keresi a szerző egyetlen, felismerhető hangját.

Mert mindennek ellenére, semmi kétség: egy öntörvényű, robusztus és különc jeleket küldő, a nyelv senkiföldjén járó szövegművész áll amagyar versek mögött. A szövegek együttesen nem tükrözik egy nagy ívű költői eszmélet egységes anyagvilágát, de mindig egzisztenciális jelentést és jelentőséget sugároznak. El Kazovszkij lélekkel mér minden káoszt, illúzió nélkül sorol minden álmot, és tudja, hogy minden kútban ott kavarog az örvény (Kút). A versek mögötti élet baljós lavinaként zuhog át a sorokba, a mindennapok áldozati és büntetésjelleget nyernek, és a világ értelme – úgy tűnik a költeményekből – csak valamely személyes együttlét pillanataiban képes feltárulni. Ki elveszett, csupán / érintést remél,mint amegváltás tanát. Úgy sejtem (erre a szerkesztői utószó írója, Margócsy István is utal): El Kazovszkij költői-nyelvi idiómáit íróművészi családfájának legfontosabb alakja, Marina Cvetajeva szolgáltathatta. Kirobbanó kifejezési düh és a szó elfojtása: ez a két szándék vetekedik mintegy a szövegek mélyén. A kötet egésze olyan benyomást kelt, mintha szerzője egy hideg fedezékben végleg el szeretne bújni az egész világ és másvilág elől – ugyanakkor segítséget szeretne kérni az egész emberiségtől. Úgy tűnik, El Kazovszkij szigetnek teremtette ezt a költészetet, amelyen kincset ásott el. De lehet, hogy azt csak mi, olvasók találhatjuk meg.