Sok nemzet követelhetné magának Liszt Ferencet, aki éppen 200 éve, 1811. október 22-én született. Lehetne francia, hiszen sokáig élt ott, és azon a nyelven fejezte ki magát a legkönnyebben. Lehetne német, ott is élt, azt a nyelvet is jól beszélte, de a németek sportot űznek abból, hogy elveszítik a zeneszerzőket, Beethovent és Brahmsot is inkább tartják ma osztráknak, mint németnek. Lehetne olasz vagy svájci, hiszen Rómában is volt otthona és Genfben is, de az olaszokat mégis jobban érdekli az opera, mint a zongoraművészet, a svájciakat pedig semmi sem érdekli, csak ne kelljen állampolgárságot adni valami gyanús, Keletről jött idegennek.

Az európai és világpolgár Liszt idén végérvényesen magyar lett. Talán itt is van a leginkább otthon, még ha pont ez az a nyelv, amit nem sikerült megtanulnia. De innét indult, és ha nem ejti a lánya csapdába Bayreuthban, hogy az öreg mester emelje a Wagner-játékok fényét, talán ide is temették volna. Magyarnak mondta magát, talán, mert tetszett neki, hogy valami regényes, szabadságszerető, pusztai néphez tartozik, és nem tudta, hogy kétszáz év múlva nem leszünk már sem regényesek, sem szabadságszeretők, többnyire pusztaiak sem. Az utóbbi időben szeretjük magunkat Európa balfácánjainak látni, de akárhogy is van, a hagyaték a miénk.

Nem elsősorban a művekre gondolok, azok tényleg közkincsek, de sehol a világon nem kapják a liszti hagyományt ennyire közvetlenül. Nem csak arról van szó, hogy a Zeneakadémiát Liszt alapította, de magukról a növendékekről. Mindenki, akinek Pesten Liszt játékára érdemes odafigyelni, a zongorázásban egyenes ági leszármazott. Kocsis és Ránki Kadosa Pál növendéke volt, Kadosa Bartókot hallgatta, Bartók Thomán István tanítványa volt, Thomán már Liszttől tanulta a billentést és a hangsúlyokat. Willkommen, bienvenue, welcome. Isten hozott idehaza, Liszt Ferenc!