A táncos-koreográfus-rendező a Nemzeti Táncszínház fölkérésére állította ismét színre művét, melynek ihlető forrása – a sillabusz szerint – Ettore Scola 1983-as musicalje, A bál (Le Bal). A César-díjas mozi a Theatre du Campagnol azonos című előadásának adaptáció ja, helyszíne egy bálterem; huszonnégy színész játszik el száznegyven szerepet, szavak nélkül, könnyedén skiccelve föl a gall történelem közel fél évszázadát, a Francia Népfront megalakulásától 1983-ig.

Egy ötletszegény zenei kollázsra eszkábált, unalomba fulladó párkeresési esztrád FOTÓ: MÓRICZ SIMON

Csakhogy Bozsik kétrészes, politikailag (is) szélcsendes, hömpölygő együgyűsége legkevésbé a talján képíró celluloidját, sőt nem is a párizsi teátrum darabjának hazai sikerváltozatát, a Vígszínház-beli Össztáncot idézi eszembe. Ellenben a kortárs tánc mérföldkövét, Pina Bausch 1978-as, filmzenékre és sanzonokra komponált Kontakthofját. Mert a Bál nem egyéb, mint a Wuppertali Táncszínház 2000-ben és 2008-ban átdolgozott, a nemek harcával táncszínpadon először szembesítő klasszikusának arcpirító(an gyatra) utánzata.

A deszkákon hét férfi és hét nő, színes alkalmiban; mellettük-köröttük rikító színű székek. A továbbiakban egy ötletszegény zenei kollázsra eszkábált, unalomba fulladó párkeresési esztrádnak lehettem egyre kedveszegettebb nézője. Van itt félszeg, pápaszemes leány és férfiú; kihívó amazon (Valencia James); gátlásos, egyszálbél langaléta (Kalmár Attila), a fehérnépek rajongását közönyösen tűrő, alacsony, tar szívtipró (Vati Tamás), mélynövésű, hiperaktívmajomparádé (FedericoMarcos Moreno Hernandez). Valamint a számos, ezúttal kényszerűen takaréklángon pislákoló, nagyszerű egyéniség mellett(Blaskó Borbála, Samantha Kettle, Krausz Alíz etc.) egy feloldódni képtelen, szorongó, magába zárt nő. Akinek (lévén főalak) bár költőien kiismerhetetlennek kellene lennie, mélyen őrzött titkokkal, elfojtott szexussal, az egykor Balettintézetet végzett, mutatós Marozsán Erika kulturáltan neutrális megformálásában személyiség nélküli papírmaséfigura. Bágyadt összhatástalanságában olyan szürke, mint a föltűnően merev, nehézkes mozgású színésznő kis feketéjét díszítő selyemvirág. (A 2004-es verzióban a kivételes Zarnóczai Gizella volt a Nő.)

A tangóval-mambóval, lötyögéssel, össznépi cigarettázással (Bausch-vízjel) s a második, fekete-fehér felvonásban tengermorajlással, sirályvijjogással, művi héjanásszal, melankolikus keringőzéssel elütött hetven perc: dagályos üresség, konszolidált egy helyben toporgás, tündöklő szépelgés. Melyben ugyan nyomelemeiben sem fedezhető föl a szíven ütő és kíméletlen Kontakthof kapcsolati párviadalainak elégikus könyörtelensége, egészében mégis Pina Bausch végletekig lebutított vezérmotívumainak lomtára. Bozsik Yvette lényegileg minőségi oeuvre-jének egyik alapismérve, hogy számára Bausch korszakos, új német „tanztheater”-ja esztétikai sarokpont. A Bál azonban egy Bausch-epigonba ojtott You-Tube-koreográfus slampos blődlije. A felújítás a kortárs táncszcénában kimondott ritkaság, így a Kontakthof ebből a szempontból is egyedülálló teljesítmény: a wuppertali és környéki, hajlott korú, majd kamasz amatőrökkel újragondolt remeklés két, kiváló német dokumentumfilm tárgya. Bozsik minden eredetiségtől mentes, átható intellektuális kiégésről tanúskodó svihákságát azonban az odakozmált újramelegítés helyett üdvösebb lett volna átadni az enyészetnek.