Pedig temethetném is.

Ahhoz ugyanis, hogy egy jó minőségben elkészült, látványvilágában a közszolgálati és kereskedelmi műsorok átlagát túlszárnyaló, közel félórás műsort végignézzen valaki, előbb az kell, hogy esélyt adjanak a „megnézetésre”. Márpedig egy olyan idősávban, amikor a TV2-n még tíz perc hátravan a House-ból, s nem dőlt el, mi baja annak a szerencsétlen-szerencsés lottónyertes hűtőgépszerelőnek (már a kupaszerdák idején is harcoltam foggalkörömmel a távkapcsolóért a morcos doktor miatt...), az RTL-en meg a Vámpírnaplók legújabb epizódja pereg, nos ebben a közegben milyen kondíciókkal indulhat a közszolgálati m1-en egy kulturális műsor, amelyiknek hívószava a dizájn, az építészet, a divat és a képzőművészet?

S hogy a hendikepek sora ezzel ne legyen teljes: a műsorvezetőt Giro-Szász Krisztinának hívják. Eszem ágában sincs kiszámolni, hogy a potenciális nézők hány százalékát lehet elveszteni pusztán e névvel, mennyien kapcsolnak el innét csak azért, mert az aktuális kormányszóvivő feleségét látják viszont a képernyőn, s hányan maradnak itt épp ezen okból: találgassanak helyettem ez ügyben inkább hajdani vagy jelenlegi politikai elemzők. Tényként azonban szögezzük le, hogy a hölgy nem most kezdte a szakmát, „lánykorában”, Serfőző Krisztinaként évekig vezetett gazdasági műsorokat a Duna TV-n, ha akkor szépnek és okosnak láttuk, miért tennénk most másképp? Láthatóan a stáb is megpróbál előnyt kovácsolni abból, hogy vonzó műsorvezetővel van dolguk, s emiatt mintha túl is lőnének a célon: mutatják, amint Giro-Szász Krisztina lazán hátradobja a haját, látjuk, amint ringó csípővel megy fel egy lépcsőn, nyomon követjük, ahogy benyit egy forgóajtón, nézhetjük a kezét, a lábát, jól szabott ruháját, tűsarkú cipőjét, s emiatt olykor meg is feledkezünk arról, hogy valójában a riportalany itt a fontos, még ha az momentán nem is oly attraktív. A KorTárs alkotóin érződik az igyekezet, hogy képi világában, stílusában egyfajta nemzetközi mércének is megfelelő műsort készítsenek, s emitt olykor a forma a tartalom rovására megy. Jó a világítás, megkomponáltak a képek, nem zavaró az osztott képernyő, az időnkénti fekete-fehér színvilág –csakhogy a buján burjánzó vizualitás elnyomja a nézői éberséget, a hallottak felfogására már nem marad elég „érzékszerv”. Pedig érdekes lehet, mit mond Simon de Pury – a „műkereskedés Mick Jaggerje” – a mai kortárs képzőművészet eladhatóságáról vagy William Kentrigde a modern animációról, ráadásul mindkét alkotó mellé jó érzékkel magyar párhuzamot is állítottak. Előbbi kedvenc dizájnere segít a műsorban érthetetlen okokból csak megmutatott, de meg nem szólaltatott Bognár Botondnak a budai Hatvanyvilla átépítésében, utóbbi pedig szellemi testvérként tekint a magyar animáció fiatalon elhunyt, különös sorsú alakjára, Kovásznai Györgyre.

De hiába.

A szemünk legyőzte a fülünket.