Nemrég új sávot nyitott a pályáján: létrehozta a maga félakusztikus „elmélyült, repülős, szívbe markoló, mediterrán vonalat követő” trióját. Kevesen tudják, hogy – a névjegyét amúgy a filmzene területén is masszívan letevő –Bujdosó civilben tizenévig volt szociális munkás, főleg ifjúságvédelmi vonalon mozgott, gyakorta lehetetlen körülmények között. Akár a „nincstelenek lágerében”, az Illatos és a Gubacsi út sarkán álló Dzsumbujban, akár a hátrányos helyzetű, elsősorban roma gyermekeket foglalkoztató Ferencvárosi Tanodában, akár a bicskei menekülttáborban.

Ahol ugyan az ott élők valamelyest respektálták benne a szabálytalan fickót, mégsem volt könnyű helytállnia olyan helyzetekben, amikor kivagyi cigány tinédzserek késsel hadonásztak előtte, vagy éjszaka egymagában kellett szétválasztani az összefeszülő szomáliai és afgán fiatalokat, nyugodtabb pillanatokban meg terelgetni őket a társadalmilag elfogadottnak vélt irányba. De amíg csinálta, addig a végén mindenhol sikerült a helyére tologatnia a dolgokat.

Az átlagnál erősebb szociális érzékenységet amúgy otthonról hozta, gyógypedagógus édesanyja első generációs cigány értelmiségi, akinél sokat időzött a szolnoki kisegítő iskolában. Hatévesen a fejébe vette, hogy márpedig belőle zenész lesz, hozzá-hozzányúlt az otthoni pianínóhoz meg nővére klasszikus gitárjához, de anyukája nem ösztönözte zenei ambícióit. Ő inkább arra vágyott, hogy fi a tisztes polgári hivatást válasszon magának, mintsem hogy az újszászi bandában kontrázó nagyapa nyomdokába lépjen. Így Bujdosó János az érettségi után szociális munkásnak tanult, miközben azért a zenélést sem hanyagolta.

Alapvetően autodidakta muzsikus, világéletében maga kínlódta ki hangszeréből a hangokat. Tanárral háromszor próbálkozott, de pár óránál tovább egyszer sem jutott, egyszerűen nem tudta beilleszteni az ott hallottakat saját zenei univerzumába. Így volt ezzel később is, amikor a különböző zenékkel találkozott: sosem törekedett arra, hogy az adott stílust alaposabban megismerje és/vagy elsajátítsa, csak addig hatolt bele, ameddig az a figyelmét fenntartotta. Inkább azzal próbálkozott, hogy sokfelé elkalandozzon, minél több irányzatba belekóstoljon, és a sok behatásból újszerűt alkosson. S azokat az utakat, amelyek igazán fontosak számára, konokul és kíméletlenül végigjárja.

A T. J. Hooker ihlette gimnazista zenekarát, az Adam30-at még a progreszszív/alterock hangütés jellemezte, a részben abból kinövő, tizennégy éve búvópatakszerűen működő Pop Ivan azonban leginkább a stílusok felett átívelő kontrollált káosz: filmszerű, fantáziaserkentő zenei világában szépen, szervesen és hatásosan keveredik a free jazz, a kortárs zene és a balkáni rezeskultúra. Hosszú évekig meghatározó másik formációját, a Specko Jednót időközben elhagyta, bár Rutkai Borival a gyerekeknek szóló Vacka Rádió projektben továbbra is együtt dolgozik. Meg persze számos underground/alternatív társaságot is erősít (Egy Kiss Erzsi Zene, Kistehén, Bardot, Ági és a Fiúk), de ezeknél reménytelibb pályája legfrissebb hajtása, a Vajdovich Árpáddal (bőgő) és Németh Csabával (dob) pár hónapja alapított saját triója, amellyel részben intim hangvételű, mediterrán hangulatú saját szerzeményeket, részben erősen perszonalizált világzenés feldolgozásokat penget.

Bujdosó János szangvinikus, sprőd figura