Metálok a szívhez egész közel
A kiállítás remek fém fali díszekkel indít, mindjárt az elején van egy artisztikusan megformázott, fakeretbe foglalt azték pofa, amelyhez az alkotó egy kb. 20 milliméter átmérőjű lágyforrasztott rézcső megfelelően pontos darabolásával nyerte a szemeket, aztán egy pompás csodaszarvas, majd egy csodakecske örvendeztette meg szívemet, valamint egy kedves faun, aki, szegény, a jelek szerint erősen mellényúlt, hamvas szűz leány helyett valami hosszú hajú halformát zsákmányolt, hát ezzel most mihez kezdjen – olvasható le az arcáról. A blokkból egy félig maja, félig hindu Rózsa Sándort, végül pedig egy vashuzalból komponált, 3D-s dzsungelzsánerképet emelnék ki, emberevő afrikai harcosok rázzák a lándzsát egy bográccsal, egy pálmafával és egy mexikói kaktusszal az elő- és háttérben, egészen lenyűgöző.
Az első tárlóban ugyancsak vashuzalból szobort, tüskés gyertyatartók tekinthetők meg, mások mellett a tárlat egyik büszkesége, egy glóriás vasszent, amely nyilván a kor ünnepelt tévésztárját, Simon Templart, tehát az Angyalt alakította egy kies nappaliban – kicsit úgy néz ki, mintha egy tálcán éppen tátracsúcsot szolgálna fel –, továbbá megfigyelhető egy térdre rogyasztott figura, aki sisakja miatt Don Quijotét juttatta eszembe, abban a fázisában, amikor már éppen kezdte volna feladni, ám ekkor mégse. A következő vitrinben viszont egy ördög keltette fel a figyelmemet; egy alváz nélküli szekér tengelyén áll a vasvillájával, és leginkább Mekk Elekre hasonlít, aki szintén megérte a pénzét, pontosabban nem. Semmiképp sem hagyhatom figyelmen kívül a nem messze feltálalt perforált rézhalat sem, amelynek madárfeje van, egészen különös mutáció.
Arrébb büszke kupák díszlenek, Budapesti Nemzetközi Vásár 1973 és Országos Kutyakiálltás 1960 Győztes feliratokkal, majd réz hamutartók és cigarettás kínálódobozok, Villért, Galyatető és MÉH felcímmel. Ha a fiatalabbak esetleg nem tudnák, a Galyatető egy hegycsúcs a Mátrában. A felhozatalból kiemelném azt a hamutartót, amelynek közepére miniatűr féldomborművet illesztettek, egy úgynevezett dolgozó családot ábrázol, amely egy derékmagasságban lefűrészelt gyümölcsfa félárnyékában állt össze képpé. Az utolsó tárlóban elvtársi légkörű eszmecserék hangulatát idéző, gazdagon rezelt felespoharakat gyűjtöttek össze a rendezők. A szabadon álló obzsék sorát egy igen különös szerzet nyitja: ha létezne olyan, akkor nyeles, csőrös csobolyóként határoznám meg, viszont hangulatlámpaként hasznosul; nem valószínű, hogy győztes formaterv volt, érintésvédelmi aggályaim is vannak, de legalább egyszer muszáj látni, mert ilyen nincs is. Ahogy a remekbe szabott régi MOM és Dunaújváros márkájú vekkereket, a jó öreg betonvasból hegesztett kültéri virágtartót, a MAT Alumínium Alkalmazástechnikai Központ (Bp. VI., Anker köz 1–3.) csinos asztali naptárát, a leheletkönnyű, színes, nyitható alukörtét és alualmát, amelyekben ügyes kis stampedlik rejtőzködnek, a huszonöt centis, tömör alumínium asztali aktot, valamint az érdesített menzai tálcát, amelyet még mindig vagy ezer helyről lehetne pótolni, ha netán lába kelne, de persze isten ments.
A kiállítás közepén elhelyeztek még egy üvegtárlót. Egy MOM-gyártmányú, 1959-es kiadású Fotobox nevű fényképezőgép látható benne, amely, mint kiderül, jó minőségében és formájában is teljesen eltért a korábbi MOM-kameráktól, valamint egy míves alpakka teáskanna, fekete bakelitnyéllel. Nem biztos azonban, hogy mire ön, Kedves Olvasó eljut a Dugovics Titusz térre, még szemügyre veheti őket, ez ugyanis a nép tárlója, amelybe bárki elhozhatja otthonról a gyűjteménybe illő kincsét, tehát az anyag folyamatosan változik. Meríteni speciel van miből.
