Ez – a címben szereplő – angol szójáték jutott eszembe (ami egyébként a Blind Myself 1999-es albumának címe), miután a végére értem Sebald zarándoklatának. Hiszen eldönthetetlen: nem létezik a mennyország, vagy csak nincs a birtokunkban. „Minden új alakra eleve rávetül már a pusztulás árnyéka. Ugyanis minden egyes ember, minden közösség és az egész világ története nem egy folyamatosan és szépen fellendülő ívet jár be, hanem egy olyan pályát, amely a delelőt elérvén a sötétbe vezet le” – írja Sebald.

Majd pár sorral lejjebb: „Még maga az idő is öregszik.” Igen, Sebald könyveit az teszi különössé – valamint különösen fontossá –, hogy minden egyes mondatnál az az érzésünk, pontosan azt az időpillanatot kapja el, még mielőtt a felejtés hófehér halotti leple ráborulna egy-egy tárgyra, arcra vagy éppen tájra. Ebből adódóan van benne valami viszonylagos. Csakhogy emellett végérvényes és visszafordíthatatlan is. Van benne valami a megváltásból – ha más nem, legalább annak lehetősége –, hiszen a totális feledés előtt mégis megmenekül, megőrződik a szemlélődés tárgya. Van a fájdalomból és a megengesztelődésből. Sebald mondatainak magja éjsötét, egészében mégis könnyű, fehér fényt sugároznak.

„Mint holmi uszály, terül az éjszaka árnya a Földre, s mivel napnyugta után csaknem mindenki lenyugszik az egyik földsávtól a másikig, (…) ha követnénk a lenyugvó napot, akkor az általunk benépesített golyóbist folyton olyannak látnánk, mintha csupa kinyúlt, mintegy Szaturnusz kaszája által leterített, learatott testtel volna tele – akár az eskóros emberiség végtelenül hosszú temetője.” Ebben akár egy bújtatott emberiségkritikát is felfedezhetünk, hiszen amit Szaturnusz (aki a görög Kronosz megfelelője) a mitológiában a kaszájával – pontosabban egy sarlóval – „leterít”, az nemmás,mint Uranosz nemi szerve. De persze dicséret is, hiszen Kronosz a levágott szervet a tengerbe vetette, amelyből aztán kikelt Aphrodité, azaz a szerelem és a szépség.

Sebald – magyarul is megismerhető – életműve szinte teljes egészében a hazátlanságról szól. Pontosabban arról, hogy hazánk ugyan lehet ezen a földön, de otthonunk aligha. Egy labirintusban bolyongunk. Sebald mondatai is labirintusszerűek. Mégis felfelé mutat az összes. Fel, az összekormozott égboltra, és azt mondja, ott lenne (lehetne) otthonunk. Hogy valahol van egy kapu, de mindegy is, hol, úgysincs hozzá kulcsunk.

„A magasabb rendű növényfajták elszenesítése, minden éghető anyag szakadatlan égetése biztosítja a hajtóerőt a földön való elterjedésünkhöz.

Az első mécsesektől a XVIII. századi fényvetőkig és a fényvetők fényétől a belga autópályák fölötti ívlámpák fakó fényéig minden égetés, s az égetés minden általunk gyártott tárgy legbelső elve. A halászhorog készítése, a porceláncsésze gyártása és a tévéműsor előállítása végső soron mind-mind égésen alapul. Az általunk kitalált gépeket, miként testünket és vágyainkat is, lassan elhamvadó szív hajtja.” Sebald szíve már nyugalomra talált. És íme egy 2011. július 18-i hír: „Takarékossági okokból lekapcsolják a világítást a belga autópályákon.” Közeledünk hát a delelőhöz. Valaki vajon feljegyez és megír bennünket is, mielőtt a feledésbe lépnénk?

A. D. Miller a következőt írta Sebaldról a The Intelligent Life Magazine 2011. tavaszi számában: „This is a style that tries to unbury the dead through syntax.” Magyarán Sebald a mondattan segítségével kísérli meg kihantolni a holtakat. Akár egyet is érthetnénk ezzel az állítással. De –érzésem szerint – a mondattannál és a puszta nyelvnél itt jóval többről van szó. Nevezetesen arról, amiről – Wittgensteinnel szólva – hallgatni kell.