A Gödörben megrendezett Pilinszky összművészeti fesztivál is valami hasonlót ígért: letisztult, őszinte és mélyen átélt hangulatokat. Bár a fesztivál, mint megnevezés, enyhe túlzás, hiszen jobbára egyetlen estéről van szó, amelyet kiállítás, megzenésített versek, zene nélküli költemények színesítenek. Attól, hogy mindez ne sikerülne jól, nem tartok, hiszen a szervezők (Nágel Kornél grafikus és Turek Miklós színész) már tavaly is bizonyították a Faludy 100-zal, hogy szórakoztatóan is lehet emlékezni, nem csak sápadt köldöknézegetéssel. Persze Faludy inkább volt szórakoztató egyéniség, mint költőfejedelem. Pilinszky viszont a magányról, a befelé fordulásról, a hajszálpontos líráról ismert, olyan költészetről, amely távol tartja magát minden hisztériától, ricsajtól. Halk és kíméletlen.

Erre a Gödör viszont nem biztos, hogy alkalmas. Az utcazaj, a kintről beszűrődő beszélgetésfoszlányok leginkább Hobót zavarják meg, aki sikeres, Látja Isten, hogy állok a napon című Pilinszky-produkcióját hozta el jelmezek és díszletek nélkül. A Késő kegyelemmel kezd, de le is állítja rögtön az előadást a beszűrődő hangok miatt. Azt is hallom, hogy mit mond a fiújáról, panaszolja, és kifelé mutat, az üveglapon túlra, ahol a kinti kocsma éli mindennapjait, a kisujját is mozgatja hozzá, mintegy megelevenítve a lány mondandóját. Majd elnézést kér, hiszen ő nem színész, neki belülről kell jönnie a versnek, ha figyelni kell rá, akkor megette a fene. És ha zökkenőkkel is, nehézségekkel is, de végigjátssza keserű, reszelős, mély hangján a legfontosabb verseket, és a Ne féljnél már tényleg elhisszük neki, amit a felvezetőben mondott. Hogy neki nem kell emlékeznie Pilinszkyre, hiszen mindig is vele volt. Vagyis: „játszom magammal, ennyi az egész, // siratni való inkább, mint merész”.

Egyébként tele van a pódium előtti tér, egy söröskorsót sem lehetne leejteni, s többnyire fiatalok jöttek el. Hobo előtt német szót hallok a hátam mögül, két lány beszélget, ami meglep, hiszen a költészet lehet nemzetközi, de ennyire? Pár perccel a kezdés után már alig lehet hozzáférni Ná gel Kornél tusrajzaihoz, amelyeket Pilinszky-verseihez, főként az Apokrifhez készített. Komor-játékos víziók ezek, s inkább komorak, mint játékosak. Az Életfogytiglanhoz az összegyűrt lepedő ráncai adják ki a két arc vonásait, a Ravensbrücki passió pedig egy sakktáblára rímel, amelyen egymással szemben állnak a gyalogok és a királyok, s köztük három sor szögesdrót... Nágel tízévesen hallotta először a Négysorost a Hobo Blues Band Vadászatán, s ez lett az első vers, amit nem kényszerből tanult meg. A harmincadik születésnapját pedig 30 illusztráció megrajzolásával ünnepelte Pilinszky születésének kilencvenedik évfordulóján. Korábban Faludy és Márai műveit illusztrálta, de ezek a képek úgy rohanták meg, mintha motorkerékpárral száguldott volna végig egy múzeumon. Az egyik legjobbanmegéltművének tartja a sorozatot (szinte minden este készült egy rajz), s már az is biztos, hogy nem int végképp búcsút a költőnek, bár most épp Weöres Sándor költeményeit illusztrálja.

A Kosbor Trió koncertjén pedig megtörténik velem az, amire korábban nem is mertem gondolni: dúdolni kezdem Pilinszkyt. Verebes Ernő zenéje sokkal komolyabb, ünnepélyesebb volt Hobo előadásában, semhogy az ember bátran csatlakozna hozzá, a Kosbor középkori dallamai, játékos zenéje viszont áttöri a gátat. Az Őszi vázlat mosolygós zenéje vagy a Trapéz és korlát kissé komorabb futamai valóban fülbemászóak. A trió ugyanakkor hangosabb, lepattan róla az utcazaj, és egy fokkal szabadabb is, a szólók, az improvizációk kitöltik a versek szabadon hagyott réseit. A zenekarhoz csatlakozó Turek Miklós pedig a Meghatározást és a Fabulát eleveníti fel szuggesztíven, az emberek közé beszökött, agyonvert „tisztaszívű állat” meséjét, amely most is szíven üt. Benne van az egész félrement, megcsúfolt, odahagyott huszadik század is. Az elvesztett emberségünk. Turek persze profi , nincs meg benne Hobo tétovasága, védekező gesztusai. Könnyedén lépi át szavak állította gátakat. Ő a profizmusát adja át őszintén, Hobo pedig az őszinteségét profin.

A kiadott programtól eltérően nem Fantazio, hanem Szabó Balázs Bandája zárja az estet. És itt már tényleg a slágeres, majdhogynem verseké a főszerep. Az ember falnak dőlve, egyre kisebb poharakat szorongatva énekli, hogy: „Én csak utazom keresztül, át a szavakon, egy túlérzékeny vonalon.”

És ekkor már tényleg nem törődünk semmivel: az utcazaj is elfér a zsebünkben.

A tusrajzok a verseket illusztrálták