Azt hiszem, épp ezt nevezik a sors keserű fintorának, hogy az életében gondosan a szavakkal, mondatokkal, nyelvi és gondolati struktúrákkal foglalkozó szellemi ember kiteljesedése valójában a halála után történik meg. Amikor már nem lehet tudomása arról, hogy fogadja az olvasó intellektuális tudásának és szépírói tehetségének azt az esszen ciáját, ami a Tűnő árnyékom közepében ciklussá formálódó szövegeiben egyértelműen megmutatkozik.

Ez a vékonyka, ám annál nagyobb nehézkedéssel bíró könyvecske egy jelentős irodalmi szerkesztő szépirodalmi műve, amely a szerző halála után jelent meg, de amelynek tervezett kiadásáról még életében tudomása volt. (Angyalosi Gergely beszél erről a litera.hu-n Az író születése című írásában.) Mint a kötet fülszövegéből megtudhatjuk, Zsámboki Mária szerkesztői munkája mellett fordított franciából, álnéven írt krimit és romantikus regényeket is. Novellái az elmúlt néhány évben láttak napvilágot folyóiratokban, az Éjszakai állatkert és a Szomjas oázis című antológiákban.

Az emlékezés fi nom játéka a tudaton átszűrődő szavakkal, a belőlük megalkotott képekkel és – minden túlzás nélkül – hibátlan mondatokkal Zsámboki Mária novelláskötetének izgalmas poétikai szervezőelve. A kötetcím egy Aragon-versrészletből származik, mottóként is megjelenik a kötetben, sok más beszédes mottó mellett, melyek mindenekelőtt az emlékezés természetéről szóló idézetek. S hogy bizony a személyes emlékezet milyen kiszámíthatatlan játékot képes űzni az emberrel, kitakar vagy kiemel látni vágyott vagy épp kitörölni kívánt pillanatokat, alakokat, az nem kevés irodalmi mű tárgya és tétje. Egyre inkább azt gondolom, mivel az emlékezés az önértés egy életen át szakadatlanul zajló folyamatának nélkülözhetetlen része, valamirevaló író akár direkten, akár áttételesen, de nem nagyon takaríthatja meg ezt a munkát. Az árnyak faggatását, kiélesítését. Zsámboki Mária alaposan és elegánsan végezte el ezt a munkát. S bár nyilván a kritikus személyes érdeklődéséből is fakad az ilyesféle elvárás, de akár a mikro-, akár a makrotörténelem ilyen mélységű firtatását – tisztelet a kevés kivételnek –, de nagyon hiányolom a kortárs magyar irodalomból.

A múlt század nagy hatású szerzőjének, Nabokovnak a Szólj, emlékezet! című önéletírásában olvasható egy mondat ugyancsak árnyakról és a gyerekkorra való visszapillantásról: „Amint a gyermekkoromat kutatom (az ember örökkévalóságának kutatása után ez a legjobb), a tudatosság ébredését szaggatott villanásokként látom, az árnyközök lassacskán keskenyednek, míg kialakulnak a percepció ragyogó tömbjei, síkos kapaszkodót nyújtva az emlékezetnek.” Zsámboki novellái ennek a síkos kapaszkodónak vágnak neki újra és újra, szövegről szövegre, s közben egy életfolyamat kronológiájában kirajzolnak egy-egy sorsmintázatot, egy-egy személyiségnek a felmenőktől, történelemtől, topográfiától és persze egyéni pszichikai és testi adottságoktól is befolyásolt történetét. A Tűnő árnyékom közepében szövegeiben mindenekelőtt nőkét. Laza kontúrokkal érzékíti meg az elbeszélő a gyerekkorát, a gyerekkort meghatározó nagymamák és a csalódott, de csalódottságát méltóságteljesen viselő édesanya alakját, hogy aztán az időben előrehaladva eljussunk a beteg elbeszélő Anyanaplójáig s a kötetzáró Kármagáért című szövegtöredékig. Ekkorra a narrátor már nem találja a megfelelő szavakat, csúszik lefelé az emlékezés síkos lejtőjén.

Az elbeszélői bölcsesség és intellektus a legelső szövegtől tisztában van az emlékezet utólagos konstrukciós és az idő hatalmának alávetett működésével. A novellák poétikai megszerkesztettsége épp ennek a felismerésnek az eredménye. Erről szól a legelső szöveg, az Árulás García Márquez-mottója, miszerint az életünk az, ahogyan visszaemlékszünk rá. A jelen időből elvégezni kívánt feladat: felidézni a szöveghez mellékelt fotó átélhető hátterét, hogy az ötéves kislány miként szembesült tudatosan vagy tudattalanul a régmúltban az elfedett, de kirobbanással fenyegető titokkal, szülei eltávolodásával. Míg egy következő novellában, a Struccriasztásban a betegen fekvő, magányos gyerek, nagyapja halálának árnyékában, már kifejezetten vészterhesnek látja az addig idillinek mutatkozó otthonát, ahol mindig úgy kell tenni, „mintha minden rendben volna”. Szövegről szövegre haladva a kislány lassan kamaszból nővé érik, s egyre inkább elveszíti a család nyújtotta biztos kapaszkodókat. Elsősorban is az apát, nem csak az ’56-os forradalomban vállalt szerepéért járó börtönbüntetése miatt, de az anya és az anyai nagyanya elvárásai is kegyetlen árulásokra kényszerítik vele szemben. Ám talán épp a két nagyon erős asszony alkati öröksége sarkallja aztán a tinédzser lányt arra, hogy hosszú évek után megkeresse a sokféleképpen megálmodott és alakított valóságos apát. De épp ilyen elszántsággal igyekszik a sorsát meghatározó, három párkát idéző asszony általuk ritkán megosztott, inkább kifigyelhető személyes emlékeiből összerakni a lehetséges arcukat.

Mindez a sokféle élmény, hangulat, illat, esemény, felismert és elfedett történés lankadatlanul keresett szavakon át tükröződik vissza, egy megrendítően hiteles elbeszélő hangján. Akinek annyira fontos, hogy megértetni magát „egészen pontosan sikerüljön”.