Lehet, hogy egyszer majd én is átlátok a szitán, de addig úgy látom, egészen mást hallunk.

Hangot, ami az idők során egyre világosabb, egyre élesebb lett, a klasszikus mezzoszopránból a szoprán felé mozdult, így valóban kissé nehézmegmondanunk, hogy melyik fiókba vagy polcra helyezhetnénk el – de én ezt szeretem benne. Azt az őstehetséget, amely nem bírja vagy nem igényli a besorolást, annyival közelebb van az eredethez, a zenéhez. Nem szoprán és nem mezzo, hanem énekesnő.

De akkor mit énekel? Mert a zeneszerzők azért szerették a besorolásokat, ha szopránáriákat írtak, akkor magasságokat is kívántak, hogy csillogtathassa az a szegény asszony a képességeit, ha mélyebb hangra számítanak, akkor dúsan buggyanó dallamvonalakat kottáztak, hadd szédüljön el a hallgatóság az asszonyiság buja búgásától. Bartoli esetében a válasz az, hogy mindkettőt tudja, csillog is és búg is, de nyilván vannak, akik számára a mindkettő azt jelenti, hogy egyik sem, annyira azért nem szalad a mennybe. Hajlamos vagyok azt mondani, hogy Cecilia Bartoli elsősorban muzsikus, és csak másodsorban énekesnő, de micsoda énekesnőről van szó. Van, aki a kategóriák fölöttiségét arra is használja, hogy kategórián kívüli műveket adjon elő. Ezt élhetjük át, amikor Bartoli Sacrificiumműsorát hozza el Pestre, a kasztráltaknak írt áriák sorozatát.

A kasztráltak emlékére még ma is összeborzad mai szexuális irányultságú gondolkodásunk, hogy tehettek ilyet, szép hangú kisfiúk ezreit nyomorították meg, csak hogy a női hangképző szervekhez férfi test és vitálkapacitás társuljon. Megérteni nyilván nem is fogjuk, hogy akkoriban ez talán nem volt akkora áldozat. De elég, ha átéljük, mit jelentett egy Farinellit vagy egy Caffarellit hallani. Menynyi ihletet jelentettek ők a zeneszerzők számára. Mennyit jelenthetnek ezek a régi komponisták ma nekünk.

Infó

Cecilia Bartoli: Sacrificium a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben október 11-én este fél 8-kor.