Öt garas a halott markában
A látogatók például simán elsétáltak Szent Margit sírjának darabjai mellett is, mert úgy voltak odatéve egy kifakult tárlóba (s még vannak most is), mintha csak valami törmelék volna ott. A BTM nem volt híres az előzékeny tárlófeliratozásról, sose lehetett szenzációhajhászással vádolni. A most megnyílt Budapest – Fény és árnyék című új állandó kiállítás, amely a húsz éve meglévőt váltja, legalább igyekszik szakítani ezzel a hagyománnyal. Van például világos vonalvezetése. Egy főfolyosó, mely mint az idő folyama hömpölyög végig az első emeleten, és a város utóbbi ezer évén. Ez a kék folyosó a fősodor, az idővonal.
Meg kell jegyezni, hogy amit most láthatunk, az még csak egy fél kiállítás. A koncepció az, hogy ebből a főfolyosóból tematikus termek nyílnak majd, amelyekben egy-egy fontosabb jelenséget szépen, a maga változatosságában mutatnak meg, úgymint: a lakás, a fürdők, a temetők, az egyházi élet, az ipar, a kereskedelem, vagy hoppá, a Rózsadomb. A termek java része viszont csak jövőre, a második ütemben készül majd el. Egyelőre le vannak zárva. A kiállítás teljes 917 négyzetméteréből most csak 517 nyílt meg.
Hanem beszéljünk most már az érdemi látnivalókról: interaktív és audiovizuális mutatványokkal indul a budapesti séta. Két jókora érintőképernyőn a város műholdas térképének érzékeny pontjait lehet megnyitni, érintésre megjelennek az adott helyen talált régészeti emlékek, történeti tudnivalók. A falon a város életéről pörög egy széles vásznú gyorsított felvétel. E ráhangolást követően a kék időfolyosóra térünk. Csupán egy-két lelet utal rá, hogy voltak itt rómaiak is, tehát a város nem ezeréves, hanem igazából kétezer. Itt a „magyar” Budapest, a második ezer év látható. De nyomát se látni semmiféle nemzeti túlhabzásnak, sőt a laikus számára talán szerénynek is tűnhet például a középkori anyag, mert több benne a kő és a kerámia, mint mondjuk az arany. Kikerülnek persze a honfoglalás kori veretek, az Árpád-kori, oroszlán alakú, bronz ivóedények (aquamanilék), az ezüstberakásos markolatú pallosok. De érdekes módon, a török kori résznél sokkal több a kincs. Történelmünk viharainak köszönhető ez, tudom meg Végh Andrástól, a középkori rész rendezőjétől. A legfényesebb évszázadaink kincsei jórészt elpusztultak. Így aztán nem nagyon lehet másképp illusztrálni például Zsigmond és Mátyás korát, mint a földből előkerült időálló anyagokkal: a középkori palotából megmaradt töredékekkel, faragott márványokkal, az előkerült díszes kályhacsempékkel és Itáliából származó fajanszokkal.
A látványt hallgatnivalók is kiegészítik: leakasztható falitelefonokon forrásszövegek és érdekes középkori történetek hallgathatók, sajnos még mindig csak magyarul. A feliratok viszont kétnyelvűek. És végre röviden elmesélnek olyan érdekességeket is, mint annak az öt garasnak a történetét, amelyet egy 1686-ban, Buda ostromában meghalt katona markában találtak a régészek. Kiemelendők a remek térképek, amelyeken lépésről lépésre végigkísérhető a város fejlődése.
A még el nem készült termek inkább a kiállítás első felét jellemzik, s a Perényi Roland által rendezett újkori résznél már a tematikus szobák is készen vannak. Az egyik ilyen például a Hősök tere funkcióváltásait mutatja be, egymás mellé helyezve két ellenkező előjelű, nevezetes eseményt: 1919. május 1-jét és az 1938-as eucharisztikus világkongresszust. Érdekes ötlet. Hasonló kontrasztban áll egymással 1848–49-nél az Alnoch ezredest ábrázoló két festmény is. Az egyik hősi pózban ábrázolja a Lánchidat felrobbantani akaró tisztet; e mellé az ismert jelenet mellé azonban került egy másik, Ujházy Ferenctől, aki szemtanúja volt Alnoch halálának, és sokkal realisztikusabban festette meg a letépett karú, haldokló katonát. A kép hátulján a festő az esetet le is írja. Kár, hogy nem tették láthatóvá, például egy tükörrel.
A kiállításon, bár az anyag és a rendezés izgalmas, több helyen is úgy érzem, hogy választhattak volna érdekesebb darabot is. De belátom, nem lehetnek itt minden esetben a legszebb, legérdekesebb tárgyak, amelyek esetleg más kiállításokon szerepelnek. A város újkori történetéről például Kiscellben is látható egy nagy állandó kiállítás, a budavári gótikus szoborlelet szintén önálló bemutatón szerepel, a néhány éve előkerült Anjou-trónkárpit, amely ide kívánkozna, ugyancsak a múzeum egy másik részében látható, szigorúan klimatizálva.
Viszont látunk azért kuriózumokat: köztük például Pátzay Pál Kádár-mellszobrát vagy az ’56-ban ledöntött Sztálin-szobor kismintáját. És újdonság a rendszerváltás megjelenítése: előkerült például Kecskemétről a Nagy Imre-temetés díszletének makettje, s tárgyi emlékké váltak az akkori Fidesz-zászlók is.
