Megírni ezt éhesen,szomjasan és vinnyogva
Az idézet a 2005-ben meghalt Tar Sándor Meghalni nem című novellájából származik, amit azért citálok ide, mert az író barátai, munkatársai és tisztelői az immár hagyományossá váló Tar-túrán múlt szombaton ismét összegyűltek Debrecenben, hogy – mondhatni: helyette – közbeszóljanak. A halála óta minden évben bejárják a Tar Sándor által kedvelt kocsmákat, hogy elmondhassák újra és újra erről a világról: nem jól van, nem úgy van, de nincsen, aki ezt hozzá hasonlóan alulnézetből, éhesen, szomjasan és vinnyog va megírja. A Tar-túra résztvevői évente egyszer végiggyalogolnak a novellákból oly jól ismerős életút állomá sain, és Tar Sándor helyett dünnyögik el a kocsmapultnál, hogy ott enné meg a fene ezt az egészet, ha nem szólhatnának közbe.
A különös irodalmi rituálét 2005 ősze óta szervező Együtt Debrecenért Egyesület elnöke, Giczey Péter a VII. Tar-túra felvezetéseképpen azt mondja a belvárosi Turmix bárban, hogy „Tar Sándor jó író volt, a legjobbak egyike, és bűnös ember volt, a legbűnösebbek egyike, és úgy megszenvedett a megbocsátásért, ahogy rajta kívül kevesen”. Szerinte Tar Sándornak valóban nem kell megbocsátani, ha nem lehet – de emlékezni rá, közbeszólni érte és beszélni róla: kötelesség. Elhangzik a kocsmapultoknál újra és újra, hogy Tar Sándor kivételes irodalmi tehetségéről nemcsak novelláskötetei, hanem a III/III-as ügyosztálynak leadott írásbeli jelentései is tanúskodnak, amelyekben fővárosi barátait, támogatóit és írói karrierjének egyengetőit árulta el.
Ügynöki múltja még életé ben nyilvánosságra került, ami megpecsételte az amúgy is tragikus életet: nincs mit szépíteni rajta, Tar Sándor a szó szoros értelmében halálra itta magát szégyenében. Egykori munkatársai sem azért jöttek el a múlt szombati Tar-túrára, hogy szép, de hazug képet fessenek róla. Itt van a debreceni Medicor egykori üzemvezetője,Simon Béla, akinek Tar Sándor évtizedekkel ezelőtt beosztottja volt a gyárban. A hetven fölötti, de igen jó erőben lévő férfi azt mondja, hogy mindenkit meghív egy italra, hiszen telik abból a prémiumból, amit egyszer ő maga vont le Tar Sándor fizetéséből – aztán elneveti magát. Vicc, teszi hozzá, vicc, vicc. Amúgy ő már „azokban az időkben” is szerette a beosztottja írásait, mert „helyettünk mondta ki, amit a munkásember gondolt”. Miért, mit gondolt a munkásember, kérdezzük, mire az író egy másik volt kollégája keserűen bólogat: ugyanazt, amit most. Tessék elmenni közéjük és belehallgatni az átkozódásba.
A Tar-túra az István úti Ádám presszóban ér véget, ahol a koccintásban, emlékezésben és gyaloglásban megfáradt túrázókat hagyományosan meleg étellel várják. Most bográcsban főtt, kolbászos lecsót eszünk, friss fehér kenyérrel és uborkával. Isteni íze van. Két falat között meg is jegyzi valaki, hogy ő úgy emlékszik, Tar Sándor az utolsó éveiben leértékelve vette a háromnapos, szikkadt zsemlét. Azon élt napokig. Egy nyugdíjas hírlapíró barátjával sokszor járt olcsó kifőzdébe is, ahol tarhonyát ettek, hús nélkül, üresen. De azért kaptak rá szaftot. Nincs mit szépíteni rajta. Hiszen nekik amúgy is mindegy már: ott fekszenek mind a ketten a köztemetőben, és nem törődnek semmivel.
