A Krisztus Máriáját!
Valamikor gyerekkorában, a számunkra már történelmi korszakká penészedett 1920-as években beleszeretett az autókba, s ma is olyan meghatott szeretettel ejti ki azt a szót, hogy Mazda, ahogyan egy huszonegyedik századi huszonéves autóbolond emlegeti a fölturbózott verdáját. Merthogy Jobbágy István mostanában egy tűzpiros színű, öreg Mazda volánja mögé szokott beülni – igaz, hozzá képest a japán kisautó voltaképpen csikókorú még, elvégre alig múlt az a kocsi huszonöt éves. Kérdezem is tőle, hogy mindenki ilyen hosszú életű volt-e a családjában, mint ő, mire megrázza a fejét:
– Á, dehogy. A nagyapám már meghalt úgy nyolcvanéves korában. Úgy emlékszem, 1926-ban vagy ’27-ben.
Kicsit eltűnődöm ezen. Mert ez azt jelenti ám, hogy Jobbágy István nagyapja az 1840-es években született. Vagyis a velem szemben ülő öreg sofőr még beszélt olyasvalakivel, aki egy levegőt szívott Petőfi Sándorral Debrecenben. Jobbágy István nagyapját egyébként szintén Jobbágy Istvánnak hívták, és ő is Debrecenben élte le az egész életét. Az unoka szerint szófukar ember volt, s a családtagoknak köszönéskor mindig kezet kellett neki csókolni.
– Más világ volt. Akkor még meg kellett tisztelni az idősebbeket – teszi hozzá Jobbágy István.
De ennél engem jobban érdekel, hogy vajon hallotta-e a nagyapját káromkodni. Milyen szavakat használt Petőfi Sándor kortársa, ha elragadta a hév?
– Nem volt a nagyapám csúnya beszédű – hangzik a válasz –, az volt neki a legjellemzőbb szavajárása, hogy „a fekíly ítíljen meg”. Mondogatta azt is, hogy „a Krisztus Máriáját!” És arra a mondatra is emlékszem tőle, hogy „a szíl verje össze a bokádat”.
Amúgy nincs azon mit csodálkozni, hogy a gondosan borotvált Jávor-bajuszt viselő Jobbágy Istvánnal ma is gyakorta összefutni a debreceni forgalomban: hiszen hivatásos sofőr volt szinte egész életében. Ennek ellenére pár hónappal ezelőtt a háziorvosa meglepetten vonta össze a szemöldökét, amikor az öregúr már megint a jogosítványa meghosszabbításához szükséges egészségügyi vizsgálatra jelentkezett nála. Nem volt neki kutyabaja sem, a háziorvos a biztonság kedvéért mégis alapos kórházi kivizsgálásra küldte – egyedül ugyanis nem merte vállalni az engedély kiadásának felelősségét. Jobbágy István elautózott hát a helyi kórházba több alkalommal, ahol megállapították, hogy makkegészséges. A szíve, keringése, vérnyomása rendben, bár a tüdejében van egy kis zörej.
De hát istenem, kinek nincs egy kis zörej a tüdejében, aki Na jó, Jobbágy István ma már szemüveget visel, sőt hallókészüléke is van mindkét fülében. Ezt 2011-ben igazán meg lehet bocsátani egy olyan embernek, aki 1919-ben született, épp akkor, amikorKun Béla Vörös Hadserege és Rákosi Mátyás Vörös Őrsége jóvoltából a román megszálló csapatok elfoglalták a Tiszántúlt, és amikor az így megszállt Debre-
cenben sem hallotta még senki a Nagy-Magyarország kifejezést. 1926-ban kezdte az elemi iskolát, és 1940-ben vonult be katonának a ma is meglévő debreceni Kossuth laktanyába. 1943-ban tett sofőrvizsgát, majd ugyanabban az évben katonai teherautót bíztak rá a Magyar Királyi Honvédség kötelékében. A Don-kanyar poklát elkerülte, de a szovjet hadsereggel való találkozást nem úszta meg: az egységével Debrecenből nyugat felé menekültek, Győr környékén utolérték és körülzárták őket a felszabadító csapatok. Német segítséggel a magyarok kitörtek a gyűrűből, és Ausztria felé vonultak tovább, így Jobbágy Istvánmár osztrák földön esett angol fogságba – ami azzal a következménnyel járt, hogy a háború után itthon „megbízhatatlan nyugatosnak” minősült.
Pedig ő nem akart más lenni, csak egy sofőr. 1945 őszén jelentkezett is buszvezetőnek Debrecenben, s habár a próbajáraton kiválóan megfelelt, a városi közlekedési vállalat illetékese azt mondta neki: „édes fiam, nagyon sajnálom, de nem vehetlek fel, mert te nyugatos vagy”.
– Három gyerekem volt már akkor, kellett a munka – meséli az öregúr –, ezért jobb híján fakitermeléseken dolgoztam meg vagont pakoltam a vasútállomáson. Eltartott pár évig a „szilencium”, de a helyi söripari vállalatnál aztán mégis sikerült kocsira ülnöm. Emlékszem, dolgozott ott egy teherautó-sofőr, akinek doktori címe volt. Eredetileg ugyanis ügyész volt, de még a világháború előtt, ezért aztán az új rendszerben nem kapott állást a szakmájában.No, a söripartól később a terményszállító vállalathoz kerültem. Ez volt az oka annak, hogy az 1956-os harcok után Debrecenből nekem kellett csirkét fuvaroznom Pestre. Nem volt egyszerű,mert útközben összesen negyvennyolcszor igazoltattak az oroszok. A Nagykörúton aztán majdnem otthagytam a fogam, mert a kocsimra rálőtt egy tank. Szerencsére úgy repesztettem a Csepellel, hogy nem a sofőrfülkét, csak a ponyvát lőtte keresztül. Sajnos pusztultak hátul szegény szárnyasok. Úgyhogy amikor a Rottenbiller utcában leadtam a rakományt, röhögtek az emberek. Azt mondták, én vagyok a világ egyetlen sofőrje, aki eleven csirkével indul útnak, de az árut már kibelezve szállítja le, konyhakészen.
– A Krisztus Máriáját! –szalad ki a számon, amin aztán nevetgélünk. Lám csak, néhány évtized elteltével még egy tanktámadáson is lehet viccelődni. Azokban a hetekben viszont nem volt hozzá sok kedve, merthogy a folyamatos szállítás miatt 1956. november negyedikétől 1957. január 15-ig nem feküdt ágyban, a kocsiban aludt, pokrócon, plédek közt.
– Amíg rakodtak, addig aludtam – mondja. – Azután újra vissza a volánhoz, és gyerünk! Akkor úgy megismertem a 4-es utat, hogy Debrecentől Pestig az összes falut oda-vissza el tudom mondani sorrendben még ma is. Alig voltam magamnál a fáradtságtól, ráadásul egyfolytában cigarettáztam, hogy el ne aludjak. Munkást szívtam és Kossuthot. Volt olyan, hogy egy nap hatvan szálat. De annyit ám, hogy amikor ötvenhét januárjában abbahagytam a pesti fuvarozást, letettem a cigit is. Addigra úgy megutáltam a dohány ízét, hogy azóta egyszer sem gyújtottam rá.
Jobbágy István 1959-ben a Hajdú Volánhoz került, ahol csaknem húsz évig dolgozott teherkocsin, majd autóbuszon. Harminchárom évvel ezelőtt, 1978-ban ment nyugdíjba. Ha már a számoknál tartunk, megkérdezem tőle, hogy hány balesete volt, mire azt mondja, hogy egy sem. Igaz, hogy pár hete, amikor az öreg Mazdával ki akart fordulni egy kis utcából, későn vett észre egy arra haladó autót, s majdnem nekiütközött – de szerencsére megúszta annyival, hogy kissé meghúzta az oldalát.
– Ennél komolyabb közlekedési balesetem nem volt, már úgy értem, azt leszámítva, hogy rám lőtt a tank ’56-ban –teszi hozzá, és ezt gyorsan le is kopogja.
Aztán jó magyar szokás szerint közösen nekiállunk az agresszív autósokat szidni, ami elsősorban az én vesszőparipám, nem az övé. Merthogy 1987-ben szereztem jogosítványt, és azóta tapasztalom, mi folyik nálunk az utakon. De erre Jobbágy István nagyvonalúan legyint.
– Ugyan, ne is törődjön vele, agresszív sofőrök mindig is voltak – magyarázza, majd eltűnődik:
– Igaz, úgy vettem észre, hogy az elmúlt nyolc-tíz évben sokkal több az ideges, száguldozós autós, mint korábban. De azért vegyük figyelembe azt is, hogy a negyvenes években jóval kevesebb autó volt, mint manapság. Most tömve vannak az utak! Csoda, hogy ilyen idegesek ezek a szegény autósok?
Névjegy
JOBBÁGY ISTVÁN 1919-ben született Debrecenben. 1943-ban tett hivatásos sofőrvizsgát, utána különböző fuvarozási és közlekedési vállalatoknál dolgozott 1978-as nyugdíjazásáig. Kilencvenkét éves kora ellenére ma is aktív autóvezető: rendszeresen közlekedik egy negyedszázados Mazdával. A múlt hét végén 84 éves élettársával Mátészalkára kirándultak.
