A svéd John Ajvide Lindqvist Hívj be! című regénye 2004-ben jelent meg. A szerző hamarosan világhírű lett. Minden idők egyik legszebb és legizgalmasabb rémtörténetéből négy évvel később Tomas Alfredson zseniális és nagysikerű filmet rendezett. A Hívj be! Lindqvist első könyve, ennek ellenére semmi nyoma benne tétova útkeresésnek vagy zsenge félmegoldásoknak.

Fantasztikusan felépített és kidolgozott vámpírtörténet, egyszerre romantikus, megható, lenyűgöző és hátborzongató. Remekmű. A horrorirodalom populáris és elkopott paneljeit (az eredetileg bűvész) John olyan elképesztő ügyességgel keveri a nyolcvanas évek egyik külvárosi betondzsungelének szociografikus ábrázolásával, a legnemesebb szentimentalizmussal, az emberi faj legvégső kérdéseivel, hogy a lélegzetünk elakad.

Második könyve 2005-ben látott napvilágot, magyarul az „Élőhalottak! Hogyan bánjunk el velük?” címmel a közelmúltban jelent meg. Szintén Stockholmban játszódik, mint az előző regény, és szintén egy horrorklisé újragondolása a cél: a vámpírtéma után a zombik következnek. Augusztus van és a skandináv nyarakhoz képest szinte elviselhetetlen kánikula, mindenkinek úgy fáj a feje, hogy majd szétrobban. Azután varázsütésre elmúlik ez a hőség okozta elektromos erőtér, ez a „stockholmi migrén” (vagy mi), viszont a svéd főváros lakói jelentős döbbenettel veszik észre, hogy a kórházakban, a hullaházakban, a temetőkben felébredtek a halottak.

Nem mind, csak azok, akik két hónapnál nem régebben hunytak el. Ugye egy rendes horrorban most az következne, hogy az élőhalottakkal meg kell vívni az eleveneknek. De ezek a zombik nem igazán agresszívek. Nem akarnak fejeket letépni, emberhúst enni, nem céljuk megfertőzni az élőket – a legtöbbjük egyszerűen csak haza szeretne menni.

A nagyjából kétezer felébredt stockholmi hulla közül három zombinak (és azok családjának) sorsát követi szorosan Lindqvist. Egy nagypapa hazamegy az erős hittel élő nagymamához és a Marilyn Manson-rajongó unokához. Egy autóbalesetben meghalt anyuka a halál beállta után rögvest felébred, komikus férje nem igazán tudja, sírjon-e vagy nevessen. Az újságíró nagyapa unokáját kaparja ki a sírból, és viszi haza.

Innen indulna az izgalmas történet, de hát nem indul. A jócskán túlés szétírt sztori csak nem akar nekilódulni. A zombikat összeszedik, kórházba zárják, aztán onnan egy külvárosi, félkész lakótelepre internálják őket. De csak nem akar történni semmi. Az istennek se. Végig az az érzésünk, hogy majd a következő fejezetben Lindqvist végre beindítja a rakétákat, és akkor aztán kő kövön nem marad. De marad.

A horrormágus ezúttal szundikál. Még horkol is. Majdnem a regény végéig. A vaskos kötet utolsó oldalainál azonban végre ő is észreveszi, hogy ez így édeskevés. Kapkod is fűhöz-fához: egy nyuszinak lerepül a feje, egy kóbor vízihulla végre húsevésbe kezd, még a horogkezű Halál is megjelenik. De ezzel már nem menti meg a történetet, mindössze annyit ér el, hogy a végtelenül unalmas história végére egy meglepően zavaros véget fabrikál. Ami az előző könyvben poétikus, az itt nyálas érzelgősség. Ami ott a végső kérdések feszegetése, az itt csupán zagyva filozofálgatás. Ami egykor hátborzongató gyönyörűség, az most csak ócska zombiblöff.

A Hívj be! sokkal több, mint egy horror. Ez most sokkal kevesebb.