Bibi Aisha és a légszomj
Bibi Aisháról azt kell tudni, hogymegelégelvén férje brutalitását, visszatért családjához, bár a menekülés talán jobb kifejezés. Egy éjszaka aztán férfiak jelentek meg a szülői ház előtt, férj & barátai, hogy kiköszörüljék a „becsületen” esett csorbát, a megtorlás talán jobb kifejezés. Kihurcolták Bibi Aishát egy tisztásra, ahol egy tálib elöljáró utasításait követve előbb levágták a lány füleit, majd az orra következett. A hagyomány szerint ugyanis ha a férjet „megszégyeníti” a felesége, olyan, mint ha az orrát veszítené el. Bibi Aisha sorsa később jobbra fordult persze, segélyszervezetek vették szárnyaik alá, mostanra pedig már valószínűleg túl van néhány helyreállító műtéten is, de nincs az a szike, amely azt az éjszakát kimetszhetné az agyából, szívéből, lelkéből.
Az a szike sem létezik, amely a kép nézőjéből kivághatná ezt a fotót. Vagy Altaf Qadriét (1. díj, emberek a hírekben, egyedi), aki Feroz AhmadMali temetését kapta lencsevégre. A gyászolók ágyastul viszik az indiai hatóságok által Kasmirban meggyilkolt férfit, testvére felkapaszkodik a vaságyra, nem csak fizikailag emelkedve ki így a tömegből – fájdalomüvöltése is hangosabb, mint az alapmoraj, a Néprajzi Múzeum megnyitóneszeit is felülírja, pedig csendülnek a poharak, csilingelnek a kuncogások, mutatóujjak pöckölgetik a mikrofont.
Riccardo Venturi képének zaja sem tűnik el a semmiben, pedig igazán csendes fotó (1. díj, általános hírek, egyedi). Nincs rajta más, csak egy haiti lány, amint azt nézi, hogyan ég a város egyik legrégebbi épülete, a Port-au-Prince-i piac a földrengés után néhány nappal. Ropog a tűz, majdnem sötét van, a lány nyakában kereszt, a szemében meg... na hagyjuk. A lángolásról jut eszembe Lakatos Péter ugyancsak díjnyertes képe, amely az egyedi hírfotók kategóriában szerezte meg az elsőséget. A Szabadság hídról magát levető, lángoló öngyilkos férfi fotója megismételhetetlen pillanatot rögzít. Lehet erre mondani, hogy minden pillanat megismételhetetlen, a tökéletes rekonstrukció sosem sikerülhet, de míg egy fegyveres konfliktus által sújtott övezetben egymást érik a tragikus és egyedi történetek, egy öngyilkosság az egy öngyilkosság. Morbid leírni, de: jó időben, jó helyen, jól megvalósított kép a zuhanást ábrázoló. A halál pillanatán tulajdonképpen már túl vagyunk, a végkifejlet mégis hátravan. Nincs kérdés, csak válasz.
Darcy Padillának a kortárs kérdések kategóriában második díjat nyert sorozata esetében végül is ugyanerről van szó. A Julie-projekt című széria főhősével véletlenül találkozott a fotós 18 évvel ezelőtt San Franciscóban. Julie Baird épp 18 volt, mikor megtudta, HIV-pozitív. Padilla ezután 18 esztendeig dokumentálta a beteg lány életét, a 16 kockából álló sorozat tehát erősen szelektált, egy beláthatóan véges élet kristályait tartalmazó anyag. AIDS és szeretet és szegénység. És egy utolsó ölelés a sorozatzáró képen.
A sajtófotó sokszormegáll önmagában is, a hangulat, a kompozíció hatásmechanizmusát azonban mindenképpen erősíti, ha a képeken látható arcok mellé történet is társítható, emberi sztori. És jusson eszünkbe az is, mit meg nem tesznek a riporterek, hogy elmondják nekünk ezeket a történeteket. Legyen az Sierra Leone-i börtönkálvária, természeti katasztrófa, sportesemény – bármi. Jól mondja Kepes András a megnyitón, még ha erős is a kép: aWorld Press Photo 2011 anyagát végignézve az ember kutatni kezd a kötél meg a hokedli után, amit a mestergerenda alá tehet. Nincs ebben semmi új különben, a világ sajtófotóterméséből válogató tárlat az utóbbi években is a kínból, a szenvedés képeiből merített a legnagyobb kanállal, ez hovatovább már természetesnek mondható. Ami érdekes paradoxon, mert – lett légyen bármilyen nyálas a tudósító, mikor ilyet leír – az ember mégiscsak boldogságra született, szeretnénk ezt gondolni legalábbis. Vagy ha nem, hát boldogságkeresésre legalább.
Nem nagyon találjuk, az a baj. Sem a nyomtatott, sem pedig az online hírlapokban. Legélénkebben a tragédia, a nyomor ragad meg a retinán. A felemelő, reményteli sorozatok, egyedi képek, amelyekkel néha azért csakcsak összefutunk, egy kongói utca elkerített részében csellózó asszonyt ábrázoló fotón például, pillanatnyi fellélegzést biztosítanak ugyan, a keserv hosszan tartó légszomja a domináns. A múzeum épületéből kilépve nagyot szippantunk Kossuth tér levegőjéből.
