Egyszer minden könyv elszólja magát. „Az agya szétbaszott, elrozsdásodott ötletek roncstelepe volt, nagy rakás ócskavas, minden rendszer nélkül halomba hányva. De el kell ismerni, ritka és értékes példányok hullottak ott darabokra.”

Sajnos szinte minden stimmel az első mondatból. A félig magyar, félig lengyel Krzysztof Varga új regénye reménytelen és elrozsdásodott ötletek halmaza, végletekig kiürült és túlhajtott nyelvi trükkök roncstelepe. Ráadásul minden rendszer és szerkezet nélkül: a hosszú monológ ide-oda csapong, a horvátországi nyár felidézését például apró gumiszörnyek árai követik, részletesen és kimerítően, majd Lengyelország vébészereplése, s mindez anélkül, hogy akár egyik vagy másik részlet is meggyőzne fontosságáról. Arról, hogy itt és nem másutt van a helye.

Persze érthető a szándék. Varga – akárcsak korábbi, sikeres regényében, a Turulpörköltben – a gyilkos iróniához folyamodik, ez a vakolat a regény düledező épületén, csak most épp Varsót és a fogyasztói társadalmat próbálná kigúnyolni, s mindezt úgy, hogy a regény idejét eltolja a ködös 2075-ös évbe. (A bizonytalanságot és pontatlanságot mi sem jelzi jobban, mint hogy a fül 2071-et tartja az elbeszélés idejének. Apróság, de jól mutatja a teljes zűrzavart.) És akkor ez így lehetne sci-fi vagy keserű utópia is, de egyik se lesz, a dátum csak ürügy ahhoz, hogy az elbeszélő álperspektívához jutva a jelenkort szedhesse ízekre. Pamflet ez tehát, hiszen az utópia érdekében jobban oda kellene figyelni a részletekre, pontosabban kidolgozni a szép, új világot, megírni a köztes évek történelmét, de Varga megelégszik néhány odavetett elszólással, homályban hagyott részlettel.

S bár akadnak jól elkapott pillanatok – az elbeszélő nagyszüleinek kapcsolata, a fogorvos fellépése a Sátán szerepében –, ezek elolvadnak az egyre érdektelenebbé váló fecsegés és az értelmetlenségig feszített irónia tengerében. Narrátorunk locsog, mániákusan ismételve ugyanazokat a dolgokat (az anyja levesei, a boldogtalan kapcsolatok), s mindezt hol elfogadható, hol slendrián nyelven. Azt sajnos nem tudom megítélni, hogy Pálfalvi Lajos rontott-e vagy éppenséggel emelt az eredeti szöveg minőségén, de egy biztos: rengeteg szóismétlés, zavaros mondat maradt a regényben. Igaz, akadnak emlékezetes telitalálatok is. „Úgy tört ki a háború, ahogy a tavasz köszönt be, meglepően és színesen. Szép volt, egészséges, magas és mosolygós, az ujja vékony, az arca pirospozsgás, a haja meg hosszú és dús.” És „megpördült a tengelye körül, mint egy tizenéves lány”. Ám ezek a ritka példányok...

Alig igaz ennyire, mint most, hogy semmi más nem hiányzott itt, mint egy jó és erős kezű szerkesztő. Aki kigyomlálja a hányavetiséget, gátat szab a parttalan hömpölygésnek, aki helyre teszi a néhol nevetségessé váló (ön)paródiát. Mert persze Varga jól látja a jelenkori tévéfüggőségünket, a kódokkal és jelszavakkal uralt, sivár világunkat, de ennek kifigurázásához nem elég a parodisztikus túlzás, a karikatúra, az egymásra torlódó szavak dzsungele. Olyan, mint egy rossz utastárs a vonaton, aki tájékozott és szórakoztató lehetne, ha nem bizonygatná ezt folyton fennhangon. És nem beszélné szét kétségkívüli tudását. A csend és a fegyelem hiányzik legfőképpen, mert ezek híján csak egymás nyakára lépnek az innen-onnan felkapott ötletmorzsák. A fogyasztói társadalom kritikájához elég lenne talán egyetlen kidolgozott részlet is: például a hipermarketek szórólapjainak gyűjtése a távoli jövőben elég mulatságos és keserű, a zombilét és a halál devalválódása viszont gusztustalan, és nem morbid, mint ahogy szeretné. Minimális arányérzékkel már lehetne tenni ez ellen, de Varga inkább a fokozásban hisz, a csakhamar unalmassá váló ismétlésben, a soványka ötlet feltupírozásában, kisminkelésében. De így odajut, hogy csak a púdert látjuk az arc helyett.

Ugyanilyen tévedés a testnedvek örökös és mániákus szerepeltetése, kevés regényben hugyoznak, okádnak, fújják ki az orrukat és köpnek annyit a földre, mint itt, és Varga különös örömet lel ezek leírásában. Ám még ezekkel sem lenne különösebb baj, ha megtalálnák a helyüket, de rendszer nélkül csak lógnak a szövegen, mint furcsa és viszolyogtató karácsonyfadíszek. A túlzás túlzásai.

Mint egy megromlott étel: hosszú böjt kell hozzá, hogy az ízét feledni tudjuk.