A közszolgálat titkai iránt olthatatlan aggodalmat érző olvasót bizonnyal megnyugtatja a hír, s hát melyikőnk ne vállalná büszkén, hogy e csoportba tartozik? Talán ezért volt muszáj az egymondatnyi morzsát címbe is emelni. El lehet így hülyéskedni még pár évig, de azért azt ne felejtsük, hogy bár az ilyen közlemények hírértéküket tekintve majdnem lenyomják a Szaxilecke Dzsesszikával Újbudán típusú kisképes hirdetésekét, a döntő csatában mindig alulmaradnak. Ilyen ez: szopatás szopatásnak farkasa.

Nemcsak az olvasók, a nézők többsége is félelmetesen bután konst ruált bulvárvilágban, álvalóságban ringatózik, és erre még az sem vigasz, hogy a legtöbben persze nyilván tudják, hogy amit néznek, az nem igaz. A valóságműsornak álcázott szemfényvesztésekre gondolok. Amelyek között azért találni többé-kevésbé szórakoztatót is, mint amilyen például a műkonfliktusokkal terhelt, az RTL Klubon látható ValóVilág ötödik szériája. Ha túllendülünk, amin túl kell lendülni ahhoz, hogy nézhető legyen egy ilyen program, egész jól mulathatunk a kontraszelekció diadalán. Itt már akkor hallatlanul veszélyes ellenfélről vizionálnak a versenyzők, ha egy társuk képes három összetett mondatot elmondani bármiről, majdnem jól egyeztetve az alanyt az állítmánnyal. És taktikáznak, mintha bármi is múlna ezen. Mintha nem az őket manipuláló pszichológusoktól és a szerkesztőktől függne, nagyjából mi történik velük. Nem valóságshow ez, hanem amatőrfi lm, igaz, ahhoz képest elég sokba kerül. Amint halljuk, hozza is a nézettséget. És tényleg jó nézni, várni a percet,mikormár a stúdióból jelentkező Lilu sem bírja tovább röhögés nélkül a dolgot. De itt legalább érthető az agyhack, ki van találva az egész.

Nem úgy a konkurenciánál. A TV2-n nemrég indult, milliárdos költségvetésű, Hajdú Péter cége által készített Összeesküvőkben adott hat macsónak mondott férfi , hat édesanya, anyósjelölt, ha tetszik, és tizenkét menyasszony, mindannyian egy nagy házban élnek, gondosan izolálva, néha találkoznak a fiúk a lányokkal, így lesz, jaj, szerelem majd egyszer. De az nem elég: a cél, hogy a végén esküvő is legyen. Nem tudom, miért gondolták, hogy egy Törökországban, Indiában sikerrel futó párkereső műsor (Perfect Bride, vagyis Tökéletes Menyasszony) okvetlenül sikeres lesz nálunk is. Olvasom, eddig nem az: a másik csatornán ugyanakkor futó Fókusz simán veri. (Mennyire verné a ValóVilág?) A nézettség elmaradásában nem csak annak van szerepe, hogy Peller Mariann furtonfurt drágámnak, életemnek, szívemnek nevezi a versenyzőket a kiesésről, bennmaradásról döntő összecsapásokon. Ez csak modorosság. Ehhez jön még a rémületesen rossz arculat, a keresettség, az életidegenség. És talán a legfontosabb, hogy nem tiszta, hogyan is néz ki pontosan a játékmenet, ki szívat kicsodát, ki és hogyan nyeri meg az esküvőt, pecót miegyebet. Talán nem túl nagy bátorság azt feltételezni: a folyamba időközben becsatlakozó nézők is megérdemelnének annyit, hogy tetszőleges estén a tévé elé ülve pillanatok alatt megértsék, alapvetően miről is van szó. Ne csak nézzenek maguk elé. Mi csak néztünk. Biztosan tökhülyék vagyunk, azért. Még a kutya volt a legjózanabb: mikor megtudtuk, hogy „Kati mama lélekhullámvasúton él” (Till Attila szíves közlése), tüntetőleg elhagyta a nappalit. Az ajtóból még visszanézett, bánatos tekintetében kérdés pihent: ugye semmi köze a „mindentegylapra” műsor horribilis büdzséjének és bukásszagának ahhoz, hogy a csatorna csoportos létszámleépít éppen?

Aztán elsietett Dzsesszikához Újbudára hackerkedni.