A sztárépítész és a Miki egér-teáskészlet
A világ alighanem legrangosabb iparművészeti intézményében újabb állomásához érkezett ezzel az a sorozat, amely a XX. század meghatározó stílusait, az art nouveau-t, az art decót, majd a modernizmust elevenítette fel, értelemszerűen a dizájnra összpontosítva. A posztmodernizmusnak szentelt, január közepéig látogatható kiállítás – mint erről a két társkurátor, Glenn Adamson és JanePavitt beszámolt – a világon az első kísérlet a közelmúlt egyik legellentmondásosabb képző- és iparművészeti jelenségének átfogó áttekintésére.
A téma szerteágazó mivoltára való tekintettel a rendezők szigorú kereteket szabtak maguknak. Összesen húsz évet tekintenek át, 1970-től 1990-ig, és arra koncentrálnak, hogyan terjedtek át a kezdetben az építészetben kipróbált provokatív ötletek a populáris kultúrára, a filmre, a zenére, a grafikára és a divatra. Adamson olvasatában a mozgalom „gyökereit abban kell keresni, hogy a modernizmus utópisztikus eszméi –legalábbis a második világháború utáni szociális lakáspolitikában – kudarcot vallottak. A dizájn egyszerűségének helyére merész minták, kihívó színek, paródia, humor, egyben az ókori történelem iránti erős vonzalom lépett. A nyolcvanas évek végére viszont a posztmodernizmus koncepciója, épp túlexponáltsága miatt, már értelmetlennek tűnt. Az emberek kezdték azt gondolni, hogy nem más, mint önirónia, pedig ez így nem volt igaz. A valóságban a posztmodernizmus sokkal inkább arról szólt, hogy a dizájner vagy a művész tökéletesen tudatában volt saját értékének.”
A kiállítás három nagy, kronológiai rendbe állított részre tagolódik. Az első a hetvenes évekre, azon belül az európai és amerikai építészetre és formatervezésre helyezi a hangsúlyt. Rávilágít arra, hogyan kombinálták posztmodern építészek és dizájnerek, olyan nagyságok, mint Aldo Rossi, Charles Moore és James Stirling a múlt és a jelen motívumait. A prominens olasz iparművész, Ettore Sottsass például Indiában és Kaliforniában egyaránt megfordult, és a miszticizmus ugyanúgy megérintette,mint a popkultúra. Rögtön az első teremben látjuk Sottsass két, nem feltétlenül praktikusnak látszó kerámiatotemét, melyekről a mester úgy vélte, jól lehetne bennük fogamzásgátló vagy hallucinogén szereket tartani.
A tágas térben a rendezők több méretes makettet is elhelyeztek. Az egyik a posztmodernizmus architektúrájának „nyelvezetét” 1977-es könyvében összefoglaló Charles Jencks saját, lényegében egy előre gyártott elemekből készült garázsra épülő Cape Cod-i háza, a Garagia Rotunda. A másik rekonstrukció Hans Holleinnek az 1980-as Velencei Biennáléra készült munkája, melynek középpontjában a Strada Novissima, a különböző stílusokban készült oszlopokból álló sor állt. A maguk nemében nem kevésbé látványosak Vivienne Westwood és Rei Kawakubo barkácsolt öltözékei, melyek a más műfajokban követett bricolage technika jegyében fogantak.
A második fejezet, a „dizájnerek évtizede” zűrösebb és zajosabb, itt a divat, a magazinok, a zene kerül előtérbe. Minden túlzónak, teátrálisnak, hivalkodó állásfoglalásnak tűnik. Grace Jones, Leigh Bowery és Klaus Nomi verseng egymással a látogató figyelméért audiovizuális installációkon, valóságos klubhangulatot teremtve.
Az összképet Helmut Newton divatfotói, Annie Lennox és Devo színpadi jelmezei árnyalják. Végül a harmadik szekció a kommercializmus diadalát, a pénz hatalmát járja körül. A show itt már kevés helyet hagy a fantáziának, a szándékokat Andy Warhol 1981-es ikonikus dollárábrázolása jelzi, mutatva, hogy a posztmodernizmus vált a fogyasztói kultúra kedvenc stílusává. Jelképesnek látszik a Chanel divatház döntése, hogy Karl Lagerfeldet nevezte ki kreatív igazgatójává, illetve ahogy befolyásos tervezők és jól csengő márkanevek összefonódtak, amire itt a híres New York-i építész, Michael Graves által a Disney számára tervezett Miki egér-teáskészlet utal. Hogy a kurátorok szerint mi okozta a posztmodernizmus halálát, azt az a felvétel magyarázza, mely Jenny Holzer híres Times Square-i „Protect me from what I want” (Ments meg attól, amit szeretnék) fényprojekciójáról készült. Mégis: azok a látogatók, akiknek a fiatalsága egybeesett a posztmodernizmussal, azzal az érzéssel távozhatnak a múzeumból, hogy ha a művészettörténészek eltemették is, a hatása nem múlt el nyomtalanul.
