Sokan tudják, noha a nagy művek és a nagy kiállítások ezt mintha mindig eltakarnák, hogy ennek a festészetnek a gerince, alapja, éltetője az a kamaraművészet, amelynek a műfaját, a technikáját, de még a tematikáját is oly nehéz egy szóval meghatározni. Azokról a harmincnegyven centis nem-vázlatokról van szó, amelyeket a mester a legutóbbi éveiig kint, a természetben festett, és amelyek mégsem tájképek, még kevésbé plein air képek. Festékük hol akvarell, hol gouache, de lehet akril is, tehát nem egyneműsíthető, motívumuk ég, felhő és vegetáció, de nem ezt ábrázolják. Nélkülözhetetlen élményt kínáltak a természeti indíttatáshoz végig ragaszkodó Kokasnak, de korántsem a nagy táblák előgyakorlatai.

Önálló, kész, sűrű remekek, és a kamara-emlékkiállítás rájuk épít. A Ha tudsz… címűre, amelyen ott az íves váli híd, a virító lomb és a kék ég fehér felhőfoszlányokkal, de amelyen a felhő meteorológiát tagadva becsapódik, és a laza lomb szürreálisan felemészti a kemény-fényes hidat, meg a Szélkapura, amelynek sárga-fehér forgószelei oly valószerűtlenül s oly megrendítő fenyegetéssel sodornak erőket a zöld föld fölé. Kokas dramaturgiáját talán a Mandulás romokkal lapján a legkönnyebb megérteni. Mert ott a mandulafa, ha akarom, a szálas-legyezős formákban a zöld talaj és a kék ég között, s ott a rom is, amennyiben a szürke, elmosódott élű gúla valóban szilárd is, romlékony is. A kép, a néhány arasznyi kép mégis, ezen felül, erőnek és hanyatlásnak, diadalmas vegetációnak és szétfoszlásnak az összecsapása és az összesimulása; festői, nagy dráma.

A kiállítás megtalálja a módját, hogy az eredeteket megmutassa. Oldalt, a folyosószárnyon láthatók a pályakezdet darabjai, köztük azok az igazi vízfestmények, amelyekkel a Bernáth-tanítvány elindult. Sárga, sárgászöld domboldalak, amelyek még valóban meleg tarlókról és hűs zöld lombokról számolnak be, nem egyébről, házra zuhanó lejtőkről, amelyeknek az alján vörös foltos tehenek és kék foltos parasztasszonyok láthatók. Ámbár már ekkor sem csak az akvarellben oly szokatlan, merész perspektíva utal a későbbiekre. Egy lapon (a korai művek nincsenek címmel felszerelve) vörös kombájnok hadrendje, vélem, a főiskolás idők ajánlott feladatának teljesítéseként. Ám ha észrevesszük azokat a nagy csápokat, amelyeken ezek a gépek a szalmát kiszórni szokták, érzékelnünk kell a zakatoló fenyegetést, amely a kövér géptestekből előreugrik.

Ugyanaz a dinamika, erő és agresszió, mint a későbbi Földmarókon. Igaz, az utóbbin a támadás már-már rakétás, a forma földgépekhez nem illő módon éles csúcsban végződik, és a fenyegetést kokasos, laza-dús vegetáció modulálja, de a mű évtizedeken átívelve őrzi a rokonságot. Akárcsak a nehezebben felismerhető, de felismerhető emberalakok. Ugyancsak az ötvenes évek oktatásának terméke az a jó néhány ceruza- és színvázlat, amelyeken a főiskolás vagy pályakezdő üveggyári munkásokat, vízből kilépő parasztokat és szoknyájukat feltűrő asszonyokat örökített meg. Derék, erős rajztudást tanúsító tanulmányok, de a bajuszos alvók, a könyöklő fejek még egyáltalán nem ígérik azokat az alakzatokat, amelyek nélkülük később nyilván nem jelennek meg.

A Hazafelé elmosódó, ám annál igyekvőbb foltja, a Kódorgók tájat benépesítő halmaza, bármenynyire is közhely, ezekkel a jól válogatott zsengékkel kezdődött. Az újbudai tárlat valóban életpályát tömörít, és egy kissé hatvan év magyar festészettörténetét is. Mert a kiteljesedést mégiscsak az a három nagy kép kínálja, amelyek a lassan két éve meghalt kerületlakó utolsó művei. A támadó erőt a Földmaróknál bonyolultabb rendszerbe rendező két Vágta és a kokasi szilárdságot kokasi elbizonytalanítással erősítő madaras-páncélos Sárga Ginza.

A kiteljesedést az a három nagy kép kínálja, amelyek a kerületlakó utolsó művei