Az irodalom belevág
Egyrészt nem is tudok ennyi költőt elképzelni, a költészethez valahogy az elvonulás és a magány társul a fejemben és nem a tömeg, másrészt jobban lelkesednék valami konkrét célért, és nem a bármire ráhúzható változásért. Százezer költő a kardszár nyú delfinért vagy a sótlan, egészséges ételekért. Az ilyesmit még el tudnám képzelni.
Aztán kiderül: bennem van a hiba. Ahogy belépek a Műcsarnokba, valahogy máris az eddigi legnagyobb költészeti esemény közepébe csöppenek. A fokozat most tényleg helytálló: 95 ország, 550 város több mint hétszáz helyszínén zajlik majd valami ehhez hasonló. Felolvasások, zene, oldott hangulat. S hogy mindez mennyire komoly, és mennyire éhes a világ a most még megfoghatatlan változásra, mi sem jelzi jobban, mint hogy például Egyiptomban, Jemenben és Marokkóban külön állami engedélyre volt szükségük a költőszervezeteknek, hogy részt vehessenek az egész golyóbist behálózó maratonban.
S hogy a kérdésemre is választ kapjak, a házigazda szerepét magára vállaló Műcsarnok nevében Gulyás Gábor megnyitja a rendezvényt, majd hozzáteszi: a változás maga az esemény. Mi magunk. S bár manapság sokan szeretnek látványosan kiállni valamiért, nemrég három celeb dobta le magáról a ruhát, hogy felhívják a figyelmet a mellrák veszélyeire – emlékeztet minket, ám azért az ehhez hasonló rendezvény nem veszti el erejét. Nem devalválódik, és nem celebesedik. Százezer meztelen költő már valóban túlzás lenne, tesszük hozzá magunkban, bár címlapra sokkal nagyobb esélyekkel indulnának.
– Afganisztánban már elkezdődött – mondja hirtelen Gyukics Gábor a színpadon, aki Bárdos Deák Ágnes és Nagy Gabriella mellett a rendezvény főszervezője. Őt hívta fel annak idején az amerikai Michael Rothenberg, hogy lenne egy ötlete, csinálna egy nagy bulit, s jó lenne, ha mi is csatlakoznánk hozzá. De akkor még fogalmam sem volt, hogy mire mondok igent, vallotta be Gyukics. És tényleg nem lehetett előre látni, hogy szombaton megszületik az irodalom „segélykoncertje” egy mini-Live Aid, csak épp az afrikai éhezők, Bob Geldof és a világraszóló tévéközvetítés nélkül. De ha már Afrika: valahol a fekete kontinensen huszonnégy órán át dobolnak majd a költészet jegyében. Hiszen valamikor így indult, szavak nélkül, csak a ritmus eleven lüktetésével.
Juhász Ferenc kezdi délután háromkor a hajnali egyig nyúló sort, majd Vihar Judit jön egy haikuval, amelyet a japán földrengés és cunami emlékére írt. Japánul, angolul és kétszer magyarul is felolvassa, mert a haikut így kell: egyszer, hogy megértsük, és még egyszer, hogy megérezzük. (Csak a hitelesség kedvéért: japánul hangzott a legjobban.) Majd Rutkai Bori énekel és versel is, egy vonással belekomponálva a Hősök terén még zajló rendőravatást is. És jönnek egymás után, Varga Mátyás,
Turczi István, Balázs Imre József, aki a költő és a múzsák közötti kapcsolat változásairól szaval. És felolvassa a Múzsák Szövetségének alapszabályzatát, melynek második pontja kimondja: Múzsa az, aki múzsának vallja magát. Illetve a szövetség tagja lehet bárki, akit legalább két múzsa jelöl, és már megjelent legalább egy neki dedikált vers.
Ivan Tabeira spanyolul versel, Szkárosi Endre csinos kis performance-szal lép fel, Balla D. Károly Kárpátaljáról jelentkezik be, Csoóri Sándor elfelejt vagy nem tud eljönni, Bodor Béla lánya majdnem elsírja magát édesapja verseinek olvasása közben, Pál Dániel Levente pedig –megelőlegezve a jövőt – már nem papírból vagy a kötetéből olvas, hanem a táblagépéből. Lassan, dallamosan, fennkölten vagy épp póz nélkül, de mindenki kitölti a neki szánt 3-5 percet, mert ennyi idő jut mindenkire fejenként. Talán ez is magyarázza, hogy az írók miért nem jöhettek számításba, mert ez a rugalmasság nem a próza sajátja.
Közben kapcsolják Kaliforniát, ahonnan maga az ötletgazda, Rothenberg jelentkezik. Örül, és mi is örvendünk, majd elmondja, hogy jövőre is megrendezi az eseményt, s a költők érdekeit eztán már alapítvány is védi majd, vagy valami ilyesmi. És persze elismerés Magyarországnak, hogy felhívták, hogy elvállalták a részvételt. S ezek most nem üres szavak, hiszen a legtöbb helyen csupán egykét órás esti rendezvényt szenteltek az eseménynek, nálunk viszont igazi maratonnal ünnepeltek. Mert énekesekért és költőkért itt aztán tényleg nem kell a szomszédba menni. És az is lehet, hogy ezért élhető még egy kicsit ez az ország.
