Ha a szabad magyar jövő történészei nem tudnak majd végképp semmit a kérészéletű orbáni alkotmányféleség javára írni, akkor eszükbe kell jusson: ez a féleség emelte ki a Beszélő tíz évvel ezelőtti évfolyamának porágyából a folyóirat történetének egyik legértékesebb közleményét, hogy a nagy tanulmányból kis könyv legyen a féleség ihlette bevezető fejezettel megfejelve.

Ha a tanulmányból könyv lesz, béborítják. S ily összetett, árnyalt szövegtest ily egyszerű ruhát még nem kapott. Elől egyszavas cím (névelő nem számít): Az üvegalmárium. Hátul egyetlen csonka mondat: „Kihurcolták a Nemzeti Múzeumból, behurcolták az alkotmányba...”

A koronát, természetesen. Róla szól a mese. Róla esik sok szó. Az üvegalmáriumról épp csak egy-kettő. Mégis ő a címszereplő. A bécsi üvegalmárium, melybe II. József a pozsonyi várból a magyar koronát vitette, hogy közönséges szemek elé való tárgyak között maga is közönségessé, a közönségé, a közzé váljon. A korona közzétételének kérdése és története nem a koronáról szól, hanem a közről. Hogy az milyen, ki tartozik bele, ki reked belőle ki. Ezért nem a korona a címszereplő, hanem az almárium, amely megmutatva védi a koronát.

Radnóti Sándor tíz évvel ezelőtt annak a hosszú útnak a rejtelmeibe mélyedt el, amelyen akkori, úgyszintén Orbán-kormányunk visszafordult, s visszafordította a koronát is a „muzealizálódás” útjáról. Bevezetve – tudatlanul, a hátával előre, Krisztus helyett a bizánci császárt állítva az élre – az Országház kupolacsarnokának fölszínesen liturgikus, funkcionálisan pedig munkahelyi, s így is, úgy is, teoretikusan is, praktikusan is alkalmatlan terébe. Ahol aztán nem lehet a korona őszentségét megközelíteni, nem lehet sem kutatni, sem megnézni, sem érzéki élményt, részletekbe menő benyomást szerezni róla, csupán rituálisan és kötelességszerűen érzékelni lehet a jelenlétét a távolból, a kordon mögül.

Ezen az úton haladt következetesen visszafelé, a történelmi idő folyásával szemben a második Orbán-kormány, amikor a koronát betelepítette az alkotmányba is. A korona abban a folyamatban veszti el kirekesztő misztériumát, elzárandó kincs jellegét, majd nyeri el nyilvános, historikus, világi alakját, és lesz egy plurális világ szabadon értelmezhető, esztétikailag, emocionálisan egyaránt megközelíthető közösségi értékévé, amelyben a világ demokratizálódik. A korona is úgy lesz a közzé, ahogy maguk a közügyek.

A korona és az alkotmány kezelésének is alapvetően ugyanaz a két iránya lehetséges. Vagy úgy kezeljük őket, hogy a politikai közösség lehető legnagyobb része a lehető legnagyobb mértékben amagáénak érezze azokat, vagy úgy, hogy minél kevésbé azonosulhasson vele a politikai közösség azon része, mely nem azonos velünk. A korona kisajátítása éppoly szorosan összefügg az alkotmányéval, mint az alkotmány kisajátítása az országéval. A korona a nyilvános múzeum semleges és nyitott közösségi terében van leginkább olyan helyen, ahol mindenki a maga módján s fölfogása szerint élheti át a vele való találkozást. A „muzealizálódott” történelmi tárgy egy zárt kör elzárt kincséből egy szabad társadalom közkincsévé válik. Ez az, amit Radnóti Sándor tíz évvel ezelőtt hatalmas példaanyagon bemutatott nekünk.

A most íródott kiegészítő fejezetben a „muzealizálódás” fogalma rásimul az alkotmányra is. Radnóti Bagehot klasszikus művéból indul ki, miszerint az alkotmánynak van egy hathatós és egy tiszteletre méltó része. A hathatós teszi az államot működőképessé, a tiszteletre méltó pedig a politikai közösséget átélhetővé. Ennek a tiszteletre méltó résznek az egyik eleme a múltra, a másik a jelenre vonatkozik. A múltra, a hagyományra vonatkozó rész akkor lesz a sokféle felfogású polgárt egyesítő, plurális politikai közösség egészéé, ha ezek a hagyományok elvesztik „szoros, tartalmi meghatározottságukat és kényszerítő erejüket, anélkül, hogy tiszteletre méltóságuk megszűnne”. Vagyis muzealizálódnak. Az történik például az Istenre vagy meghatározott felekezetre való utalással, ami a múzeumban az ott bemutatott oltárképpel. A benne hívő, a másban hívő, a hitetlen egyaránt tisztelheti, értékelheti, a nekimegfelelő viszonyba léphet vele. Az alkotmány jelenre vonatkozó része pedig akkor lesz legtöbbünk tiszteletére méltó, ha minimalizálódik, hiszen a legalapvetőbb közös értékeken túl nem tartalmazhat mást, hiszen akkor már nem lenne közös, nem lenne annyira mindenkié, amennyire csak egy demokratikus államban lehetséges. Minimalizmus és muzealizálódás. Kedves fogalmak ezek. Riasztónak tűnnek, pedig igazából egyszerűek és barátságosak.