Hajdanán megkérdezték John McEnroe-t: – Mi a különbség a fű és a salak között? – Nem tudom. Salakot még nem szívtam –szólt a válasz. Keith Richards (1943) esetében a föntiekre ne vegyünk mérget. A Rolling Stones (1962) egyik alapítója, dalszerzője, gitárosa-énekese azt a zsurnálpletykát cáfolja meg 2010-es memoárja utolsó oldalain, miszerint fölszippantotta volna derék atyja hamvait kokainnal keverve. Csakhogy a koksz valótlanság – pontosít.

Míg a hippikorszakban Mick Jagger és Rudolf Nurejev a földkerekség szexbálványa, Richards „a világ legelegánsabban szétcsapott embere”. A New Musical Express 1973-ban tett közé egy tízes toplistát a halál kapujában álló sztárokról. A Sötétség Hercege címet is birtokló, Nagy-Britannia társadalmi rendjét veszélyeztető sátánfajzat tíz évig volt listavezető. A kilencedik helyre lecsúszva így sóhajtott föl: „Istenem, vége.”

Azonban a bulvár által drognaplóbotrányponyvának fölcímkézett autobiográfia a túlélésről és annak a Krónikás számára elsődleges feltételéről, a zenéről szól. Keith (Keef – angolul drog) Richards így indokolja, kamaszkorában miért volt lelkes cserkész: „Egyszerűen tudni akartam, mi kell a túléléshez.” Tinédzserként pedig azt követően indult el a lázadás útján, hogy mutálása miatt kitették abból a dartfordi középiskolai énekkarból, amellyel országos díjakat nyert, és a királynő előtt is föllépett. Az egykori szoprán kóristafiú a csalódástól lesújtva fölvásárol néhány pár fl uo reszkáló rock and roll zoknit fekete hangjegyekkel; egyik lábára rózsaszínt, a másikra zöldet húz. Ekkor már játszik azon a flamencogitáron, amelyet nagyapja adott a kezébe. Éjszakánként kisrádióján hallgatja a Radio Luxembourgot: elsöprő hatást gyakorolt rá Elvis Presley-től a Heartbreak Hotel és a Királyt kísérő Scotty Moore és zenekara. Az első lemez, amiért pénzt ad, az általa máig rajongott Little Richardtól a Long Tall Sally.

Ismeretes, Johnny Depp Richardsról mintázta meg a Karib-tenger kalózura, James Sparrow alakját, míg a kultfi lmeposzban Richards formálja meg Sparrow apját, Edward Teague kapitányt, a kalóztörvény őrét. A John Fox újságíróval megalkotott, diabolikus és romantikus kalandregény minden egyes, tizenhárom (!) fejezete előtt összefoglalják, mi történik a veszélyes vizeken hajózó kriminális (anti)hősünkkel. Aki 1961-ben fut össze a Chuck Berry-bakelitlemezekkel a hóna alatt a vonatra váró, vele egyidős

Mick Jaggerrel a dartfordi pályaudvaron. 1964-ben a magát majd Fénysugár Ikreknek (Glimmer Twins) elnevező párost bezárják egy konyhába, hogy megírják első dalukat (As Tears Goes By). Többmint három évtizedmúlva a Rolling Stones tizenhat ország arénaközönségét hódítja meg minden idők legsikeresebb koncertsorozatán, a legutóbbi, 2005–2007-es A Bigger Bangturnén (437 millió dollár bevétel, 3,5 millió jegyvásárló). A korszakos teljesítményről Richards egy szót sem ejt. Ellenben Sir Jaggerről, aki így értékel te zenész- és harcostársa opusát: „kissé rosszindulatú”. Az egyke Richards már rég nem a barátjának, hanem a testvérének tartja Jaggert, rögeszmés szenvedélyét, akihez két nótát is írt (All About You, You Don’t Move Me). A lángoló fivéri szeretet egyik sajátos megnyilvánulása, mikor a porig alázott, „apró farkincájú”-nak (is) becézett frontember első szólóalbumát, a She’s the Bosst a Mein Kampfhoz hasonlítja. Állítván: noha mindenkinek mindegyikből van egy-egy példánya, az előbbit senki nem hallgatja, az utóbbit senki nem olvassa végig.

A fölkavaróan ellentmondásos, az olvasói rokonszenvre fittyet hányó mű az alpáriság és a (vélt) sérelmek infantilis-kegyetlen megtorlásának almanachja; démoni nosztalgia a szenny iránt. A Stones-folklór részét képező (nép)meséket-anekdotákat már publikálta Robert Greenfield a Stones Touring Partyban (1973) ésStanley Booth a The True Adventures of the Rolling Stonesban (2000). Mégis: a kimerítően részletgazdag, habókos, önismétlésekkel teli, gyakorta ingerlően dagályos-szerkesztetlen Élet a valaha írt legjobb bluesönéletrajz. Túl a kultúrtörténeti jelentőségén bámulatos, milyen intenzitással sugárzik belőle az ördögi humorú Richards egyszerre taszító és rabul ejtő, pitiáner és nagyvonalú, mocskosan gyermeki személyisége.

Minden jellemrajznál pontosabb és megrendítőbb, mikor a szüntelen a Halállal cicázó, erkölcsi gátak nélküli enfant terrible elárulja magát: retteg a Pokoltól. Úgy hiszi, a mennyországban majd találkozik mamival és papival, az összes (börtönviselt) cimborájával, ölelkeznek-csókolgatják egymást, együtt hárfáznak. Ám az Infernóban mindenki elmegymellette: nem látják. Ő egy felhőn ül, ott a hárfája, de senkivel nem tud muzsikálni. „Ez a pokol” –közli a Lex Sex, Drugs & Rock ’n’ Roll utolsó tudója és őrzője.