Minden idők leghíresebb vérszívója, aki a női nyakért rajongó Kárpátok grófjaként 1931-ben, Valentin-napon mutatkozott be a gyöngyvásznon, ötvenöt éve hunyt el. Ismeretes, a koldusbotra jutott, bukott morfinista mozicsillag temetését Frank Sinatra állta, s egykori, Los Angeles-i kuckójában ma Johnny Depp és családja húzza meg magát. A táncos-koreográfus egyórás abszurdiája (sőt abszurduma) azonban egyetlen rejtély(eskedés), és az ebből eredő nézői várakozás: bekövetkezik-e (már) valami, aminek bármi köze lehetne a publikumcsalogató címszerephez, azaz a vámpírsághoz. A mű dramaturgiája tehát a horror, a (hitchcocki) thriller, és a bűnügyi fi lmek suspense-technikájára épül: a figyelem, a feszültség felkeltésének-fenntartásának lényege a kitartó, befogadói bizonytalanság.

A díszlettelen térben megjelenő, süldőlánynak tetsző, madárcsontú Egyed Bea maga a szexuális éretlenséggel-kíváncsisággal elegyített kamaszkor. Testhez tapadó, sárga ruhácskájában őzgidaként szökell a norvég dzsesszduó,Sidsel Endresen ^ Bugge Wesseltoft lírai szerzeményére, s egész lényéből sugárzik az áldozatiság. A gótikus hangulatot erősíti, mikor egy gyermekdalt csilingelő zenedoboz hangjaira érkezik a színre egy egyszálbél alak – hátán a két lábbal a derekába kapaszkodó, fejjel lefelé lógó Fehérrel. A táncosként debütáló színész, Szitás Balázs nadrágtartós, okulárés, szakállas karaktere mentálisan érzékeny szobatudóst idéz. Előttünk Victor Frankenstein (paródiája) és szelídnek látszó teremtménye.

Ahogyan telik-múlik az idő, úgy válik nyilvánvalóvá: se nem igazolják, se nem cáfolják egyre erőtlenebb képzettársítási kísérleteimet. Így például hogy volt, amikor a látottakról John Ajvide Lindqvist pompás egzisztencialista vámpírregénye, a Hívj be! jutott eszembe. Ám amikor a testtagjait hajtogató, földön ücsörgő, pubertáskori tüneteket produkáló Fehér hirtelen a vele azonos mozgást végző leány nyakához közelít, majd megállítja a mozdulatot, már bizonyosan tudom: össznépi átverés esete forog fenn. Csakhogy van valami, amivel ez a férfiember sosem tréfál: a mozgás. A minőségi zenei kollázsra komponált, egymással bár semmiféle logikai kapcsolatba nem hozható, burleszkszerű szkeccsek ütemre kidolgozott, izgalmas szólók, kettősök, triók. Az electric boogie-t és a hiphopot a kortárs tánccal ötvöző, egykori utcai táncos mozgásnyelve technikailag roppant nehéz, de a remeklő Egyed és Szitás elbírja a terhet, az alkotóhoz méltó partner.

Fehér egyik ismérve pedig az, hogy ha csupán megvonja a vállát, arra is fölkapjuk a fejünket. Ez magában hordozza annak a kockázatát, hogy kivételességét természetesnek vesszük. Nem az. Főképp akkoriban, amikor a fontosságtudatot a konyhafilozofálással vegyítő, hazai és nemzetközi kortárs táncszcénában általános a mozgással, horribile dictu tánccal töltött percek számát a minimumra csökkenteni. Fehér mindig önazonos, ez idáig nem volt kenyere a blöff; ő lábujjtól fejtetőig tánc. Noha gond nélkül bújik bárkinek a bőrébe, leginkább magányra ítélt, két világ között rekedt, becketti pária, kifejezésre nem juttatott érzésekkel. Bármit is írjanak a színlapra, zsigerileg az, amit képvisel. Káprázatosan. Ezért, hogy neki a – bár tőle csalódást keltő – míves zagyva is tolerálható. Képességei okán: egyszer.

Fehér Ferenc és Egyed Bea FOTÓ: MÓRICZ SIMON