Szeptemberi böjt
Szolgálat ez, ha nem is mindjárt a köz érdekében. A közszolgálati adók közben szemünk előtt pergetik konzervjeiket. Szeptember van, a tunya nyár után már elkezdődött valamiféle élet: csak a közszolgálati adókon tikkad még mindig a meleg, zümmögnek a szúnyogok, jönnek sorra az ismétlések.
Kapcsol az ember gyanútlanul a Duna TV-re, Család-barát címmel magazin kezdődik legott, munkánkhoz épp passzol, tán még jó tanácsot is kapunk, hogyan ne görnyedjünk a vasalódeszka fölött. Ámde ott a böjtről beszélnek épp, a húsvét előtti várakozásról, receptet is ehhez kínálnak. Kicsit viccelődnek, nehogy a víz meg kenyér elkészítési módját kelljen megtanulniuk a nézőknek, mire az egyik meghívott finoman jelzi: sok ember egész évben kényszerből böjtöl, nem csak húsvét előtt. De ezen a közbevetésen laza mosollyal túlugrik a műsorvezető, nehogy már megbillenjen a forgatókönyv a valóság felé, itt most kultúraközvetítés folyik, szokások, meg tradíciók, egy székely asszony készít csángó káposztát, ami már-már kuriózum.
Felcsap a gőz a vasalóból, dörgöljük a szemünket, s nézünk közben öröknaptárunkra. Szeptember van rajta, böjtnek se híre, se hamva. Teraszunkon paradicsom aszalódik, készülünk az októberben esedékes feketetói vásárba is, ahol majd pálinkafőző kézikészülékre teszünk szert némi alkuk után, nehogy kimaradjunk mi is a tutiból, ha má’ ezt legalább szabad. (Szabad országban, szabad ember...)
Ősz köszönt be hamarosan. Böjtölni eszünkbe se jut. Csak ha épp a közszolgálati tévék valamelyikét nézzük, akkor érezzük úgy: szűken vannak most kimérve a falatok, a gazdagabb lakomát csak októbertől ígérik.
Be kell hát érnünk a dokumentumtárral, amelyben azért akadnak apró csemegék. Szabados Tamás „Emberek a természetben” sorozata például – benne a halászó jégmadarat fényképező természetfotósról – az m2-n: tizenöt évvel ezelőtt készült, mégis sokkal frissebb és tartalmasabb, mint az, amely ugyanaznap délután a Duna II Autonómián pereg. Konzerv ez is, 2010-ből való, „Pannónia 3 keréken”. Két laza csávó, Csabi meg Gyuri nekiveselkedik az országnak, s egy oldalkocsis öreg Pannóniával a határszéleket keresik fel. Izgalmasnak tűnik, így a vasalót elővenni eszünkbe sem jut. (Hibát hibára halmozunk.)
Ezúttal Sajónémetiben kezdenek, nem messze Ózdtól, s meg is mondják mindjárt, hogy jó szokásuk szerint először a „polgihivatalba” kopogtatnak be. Ott viszont nem a „polgit” találják, hanem Mariska nénit, aki sekrestyés a templomban, s mindjárt oda is viszi hőseinket, ország-világ elé tárni a falu büszkeségét. Mutatja az oltárt, levehetős az ajtaja (de ettől semmiféle rokonságban sincs NDK-s turmixgépekkel). Az orgonáról megtudjuk, hogy műemlék, de hogy ki és mikor készítette, rejtély, s filmeseink – mint mondják –, elfoglalják a hangszert egy „fúgakantáta, vagy mi” erejéig.
A harmincperces dokumentumfilm java részében két hősünket látjuk, amint repesztenek a piros Pannóniával zempléni lankákon, meg-megállnak itt-ott, például a ragályi barokk Balassa-kastélynál: „kis aranyos, nem?” – kérdi Gyuri Csabitól vagy Csabi Gyuritól, már nem is emlékszünk a döbbenettől. Egy hatalmas fát is felkeresnek, amiről előbb megmondják, milyen széles és hány éves, majd egy perc múlva látványosan megkérdik helyi idegenvezetőjüket, a szintén Gyuri nevű juhászt, hány éves is a fa, és milyen széles. Sőt: mekkora a kerülete? Vagy az átmérője. Vagy mi is?
Böjtölni kéne mégis, biztosan tisztulna az elménk.