E két, egymástól eltérő zenei nyelv olyan mélységű és intenzitású szintézisére törekszik, mint a magyar folk viszonylatában Szabados György vagy Dresch Mihály. Idén tíz esztendeje, hogy létrehozta a Nigunt, melynek eddigi, tagcserékkel tarkított munkásságát három nagylemez dokumentálja. A jubileumot két különleges koncerttel köszöntik: szeptember 17-én a Budapest Jazz Club színpadán a múlt meghatározó muzsikusaival együtt próbálták felidézni az évtized legemlékezetesebb pillanatait, míg 29-én a Nyitott Műhelyben a jelenlegi kvartett a kurrens repertoárt játssza, az amerikai Matt Darriau-val kiegészülve.

Párniczky András tíz éve hozta létre a Nigunt

A Nigun tehát se a klezmer revivalhez, se az etnojazz (divat)hullámhoz nem sorolható, sokkal inkább egy önmaga lokális gyökereit kutató, de globális kitekintésű muzsikus úttörő vállalkozása. Katalizátora pedig a North Sea Fesztivál, ahol a holland királyi zeneakadémián tanuló Párniczky András olyan intenzitással találkozott élőben az aktuális amerikai dzsesszélvonallal, mint addig soha. Egyazon napon hallhatta a Gatewayt (John Abercrombie, Dave Holland, Jack de-Johnnette), a Dave Douglas Sextetet és a Bill Frisell Quartetet. S miközben e három formáció sokáig feldolgozhatatlan élményt adott az akkor húszas évei végét taposó magyar muzsikusnak, egyben arra is rádöbbentette, hogy saját zenei gyökerei azért máshol vannak. Sokkal inkább a kelet-európai klezmerben, mint az amerikai modern dzsesszben.

De mi lenne, ha a kettőt megpróbálnám ötvözni? – vetődött fel benne, s nekiállt ősei népzenéjével behatóbban foglalkozni. Klezmer ugyanis éppúgy nem szólt odahaza, ahogy dzsessz sem, a családi miliőt egykor zongoraművésznek készülő édesanyja klasszikus zenei szeretete határozta meg. Számára azonban, érhető módon, a hitelesség mindennél fontosabb volt. Amikor pedig kezdett mélyebbre merülni benne, kiderült, ez a zenei nyelv számára mégiscsak magától értetődő. Például hogy a páratlan ritmusok vagy a páros ritmusban a páratlan beosztások, mondhatni, a vérében vannak.

Nehezítette viszont a dolgát, hogy ennek a kultúrának nincsenek széles körben elterjedt autentikus dokumentumai. Kezdetben kizárólag aMagyarországon élő amerikai Bob Cohentől (Di Naye Kapelye) kapott zenéket. Aztán az iTunes révén rengeteg olyan, számára inspiratív erejű századeleji felvételhez sikerült hozzájutnia, melyeket 1908 és 1928 között amerikai közgyűjtemények számára rögzítettek Kelet-Európából kivándorolt klezmerzenészek. S bár ezek alapvetően meghangszerelt, profik által előadott változatok, mégis kellőképp tükrözik, miként szólhatott ez a fajta, a zsidó közösségek mindennapjait átjáró hangszeres népzene a maga természetes közegében.

A még Hollandiában megálmodott zenekarának a Nigun nevet adta (jelentése: dal szavak nélkül, a nigunok gyakran hangzanak fel egy-egy liturgiában mantraszerűen recsitálva), benne 2001-ben Váczi Dániel szaxofonozott, Nagy Péter bőgőzött és Sárvári Kovács Zsolt dobolt. Vázsonyi János és Gavallér Csaba csatlakozásával újult meg először a zenekar, így rögzítették első lemezüket, melyen Váczi Dániel (vendégként) szerepel. Amásodik albumon Bacsó Kristóf szaxofonozik, s vele, illetve Barcza Horváth Józseffel (bőgő) és Baló Istvánnal (dob) jött létre a zeneileg egyik legerősebb és ez idáig legtovább kitartó formáció, amely egyben a mindmáig utolsó, 2006-ban publikált Nigun-korongot jegyzi. Többszörös tagcsere után pedig jelenleg újra Nagy Péter bőgőzik benne, Jeszenszky György a dobos és nemrég csatlakozott hozzájuk Bede Péter szaxofonos. (A Nigun nyitott szellemiségét mutatja, hogy a zenészválogatásban a származás sosem volt szempont. Ahogy Párniczky hangsúlyozta, az elmúlt tíz év alatt inkább azt figyelte meg, hogy azokkal szeret együtt játszani, akiknek az egyik alapélményük John Coltrane. Meg hát hogy a népzene bármilyen válfaja jelen legyen az életükben.)

A sors fintora, hogy a tízéves Niguntól csak az első öt évben jelentek meg lemezek, pedig azok – a vitathatatlan remek hangszeres teljesítmények mellett – még magukon viselik az út kísérleti jellegéből fakadó bizonytalanságokat. Ebben persze komoly szerepet játszott, hogy Párniczky Andrást hangszere, a gitár sok szempontból korlátozta. Többek között a maga temperált hangközeivel meglehetősen nehézzé tette az amúgy hajlításokkal, negyed- és félhangokkal teli népzene auten tikus átemelését a helyenként kifejezetten free jazzes zenei környezetbe.

Pár éve azonban Balogh Kálmán a kezébe nyomta azt a kottát, amelyben a híres klezmer harmonikás, Mishka Ziganoff (Cigány Miska) játékának minden frazírja pontosan le van jegyezve. S amely gyűjteményt így egy az egyben át lehetett ültetni gitárra. A Nigun aktuális repertoárjában ennek és az elmúlt tíz év tapasztalatainak köszönhetően lényegesen szervesebben és harmonikusabban fonódik egymásba a kétféle zenei tradíció. Plusz a kompozíciókban markánsan megjelent a poliritmika.

Két éve magánerőből felvettek egy nagylemeznyi anyagot, melynek további sorsa – támogatások hiányában – egyelőre bizonytalan. Pedig azon a Nigun vendége az a Matt Darriau, akinek (amúgy nem zsidó származású) zongorista édesapja a nyolcvanas-kilencvenes években kibontakozott New York-i klezmer revival egyik legfontosabb katalizátora volt, hozzá jártak csapatostul a hagyományokat megújítani szándékozók, Frank Londontól Bob Cohenig. Matt tehát gyakorlatilag belenőtt ebbe a zenébe, nem véletlenül máig ő a Klezmatics klarinétosa. Ahogy az sem, hogy Párniczky András most vele ünnepli zenekara, a Nigun jubileumát.