De mellé kell. Ami végül nem baj, sőt direkt szerencse, alkalom az önvizsgálatra: így legalább elszégyelli magát az újságíró, mikor azt tapasztalja, hogy ez a szívtelen barom olyan helyesen meresztgeti a vastag nyakát, aztán dől a feje jobbra-balra, közben meg úgy énekli a rögtön második dalként elhangzó My Baby Just Cares For Me-t, mint a kisangyal. Meg kell a szívnek szakadni.

George Michael varázsolni jött Budapestre, s ez alighanem sikerül is neki, gondolom, miközben olykor reflektorok pásztázzák a közönséget. Ezek itt tényleg rajongók, mosolyognak és örülnek, máskor meg sírnak, ahogy kell, de mindenekelőtt hálásak, amiért a félistenként tisztelt artista eljött hozzájuk Symphonica című turnéjával. Az ilyen koncertekkel amúgy nehéz mellélőni, pláne ha a művésznek már-már kikezdhetetlen respektje van.

Habár az én szívem húrjait, a mellettem ülő jól megtermett keménykötésűvel ellentétben, nem George Michael pengeti a legügyesebben, de az faktum, hogy a félórás csúszással induló koncert profi mód van összerakva, világsztárhoz méltón. Sőt, igazi innovációszámba megy, hogy a mostani koncerten némileg kommunikál is a közönséggel a főhős, s nem szorítkozik a kötelező good evening Budapestre, szigorúan sz-szel, persze. Műsort közöl, eszünkbe idézi, milyen is volt némelyik dalra lassúzni egykorvolt feslett házibulikon. Néha meg, mikor a kivetítőn is látni, ahogy borostája és napszemüvege mögé rejtőzve énekel, egészen olyan érzésem van, mintha egy, sármját a kétségtelen öregedés dacára is megőrző, James Bond állna az Aréna színpadán. Vagy egy fiatalabb Frank Sinatra, nézőpont kérdése.

A húszperces szünet közben mód van konstatálni, hogy leginkább a harmincas-negyvenes korosztály teszi tiszteletét. George Michael a múlt század (és a mostani) egyik legjobb hangja, úgy megy neki a cédéminőségben éneklés, mint a jó magyarnak a káromkodás. Közben meg mégsem érzem úgy, hogy rutinból nyomná, mint egy kültelki diszkóhaknit; meg van itt dolgozva a honorért rendesen.

S miközben a saját dalok közé szépen ékeli az idegen tollakat (Terence Trent D’arby, Rihanna vagy éppen AmyWinehouse egy-egy nótáját), szólnak a nagy slágerek, kapjuk a Cowboys and Angelst, néma figyelmet arat az édesanyjának dedikált You Have Been Loved. A Roxanne az meg a Roxanne. Katarzist hoz a Brother Can You Spare a Dime, a Feeling Good meg nem is tudom, mit – a háromdalos ráadás (Amazing, I’m Your Man, Freedom) közös éneklésben kulminál, és aztán – legyen íve a minden bizonnyal jól végződő vacsorának, jön az I remember You.

A végére száraz lesz a pulóver, a nadrág. A szomszéd papír zsebkendőiről már nem mondható el ugyanez.

George Michael táblás házat vonzott az Arénába