A költő jó és rossz választásai
A jól berögzült Petőfi-kép folytonos lobogásban láttatja őt, a forradalmár költőt. Nehéz szakítani ezzel, s talán nem is kell, mert nyilván az is volt, lobogó forradalmár. Csakhogy, ha így nézünk rá, a pátosztól nem látjuk az embert.
Az új Petőfi-kiállítás „a nagy elérhetetlent” igyekszik a mi szemünkhöz igazítani, új technikákkal, új kérdésekkel. A múzeum előző Petőfi-kiállítása sem volt épp avítt, de tizenegy év alatt, bármily korrekt is a megközelítés, áthelyeződik annyira a nézőpont, hogy fölmerüljön az újrarendezés igénye. A tárgyak új összefüggésekbe kívánkoznak, némelyek előlépnének a raktárakból, mások meg pihenni térnének.
Mint Szilágyi Márton irodalomtörténésztől, az új kiállítás forgatókönyvírójától tudom, az újrarendezést főként Kerényi Ferenc 2008-ban megjelent Petőfi Sándor élete és költészete című könyve ösztönözte, amely Petőfi kiemelkedésének társadalmi feltételrendszerét, útját is megrajzolta, s a kutatás számos új eredményét dolgozta fel. Hogyan lett saját műveiből megélni képes irodalmár, hogyan kereste az érvényesülés útját, s hogyan tévedett többször is. Petőfi előtt nem volt minta, amelyet követhetett volna, többször el is indult zsákutcának bizonyuló pályákon. Ezt az útkeresést, vagy ahogy a kiállítás alcíme mondja, Petőfi választásait próbálja bemutatni az új tárlat.
Közben persze ugyanúgy végigsétálunk az élet állomásain, ahogy tehettük ezt az előző tárlaton is. Világító négyzetek jelzik a padlóban a fontosabb csomópontokat. Ma úgy mondanánk: Petőfi apja sikeres vállalkozó volt, s a kis Petrovics Sándor gyerekkora jólétben telt. Amíg a jólét tartott, körülbelül addig érvényesült az apa akarata, aki jól fizetett értelmiségi pályát képzelt el fiának. A család szabadszállási otthonát azonban utóbb elmosta az árvíz, az apa tönkrement, s a biztos anyagi háttér megszűnése arra ösztönözte a tizenéves fiút, hogy egyre inkább a maga választásait kövesse. Amikor Selmecen megbukott történelemből, a kudarcot nehezen viselve színésznek állt, majd Sopronban katonának, s bár még megpróbálta az iskoláit elvégezni Pápán, újra elcsábította a színészélet. Petőfi tulajdonképpen nem fejezte be a tanulást, döbbent rá a kiállítás, nem lett végzett értelmiségi. Viszont élte és élvezte a színes, vidám diákéletet. És ez talán fontosabb volt a számára. A diákévekből épp ezért kerülnek most előtérbe olyan relikviák, mint a Sárospatakról kölcsönkért szaru ivókürtje és a Debrecenben őrzött ivópohár. Itt van persze diákkori utazóládája is mint egyike a kötelezően bemutatandó főrelikviáknak, de már nem olyan kiemelt helyen.
A katonaság és a színészélet Petőfi két zsákutcája, magyarázza Kalla Zsuzsanna, a kiállítás rendezője. A katonaságról viszonylag hamar bebizonyosodik, hogy a költő fizikailag alkalmatlan rá. Viszont ettől kezdve még dacosabban elutasít mindenféle korlátozottságot, írja a tabló. Egy huszárt ábrázoló gyerekkori rajza mégis azt jelzi, hogy a vitézség iránti vonzalma mélyen gyökerezett. E rajz a kiállításon szép párhuzamba kerül a János vitéz első kiadásának címlapjával, utalva arra, hogy ez a vonzalom hogyan teljesedik be irodalmilag.
A színészélet ennél is nagyobb kísértés volt. Karakterszerepekben aratott bizonyos sikereket, s kellett két év, mire világossá vált, hogy a színpad számára csak nyomorgást hoz. Régi színlapok, egy korabeli díszletdarab emlékeztetnek a költő színészkorára, aki ekkor már (1942-től) többnyire Petőfiként használta a nevét, de például Borostyánként is. Közben azonban már a költemények is szaporodtak, s éppen ebből az időből (1843-ból) való az utóbbi idők egyik nagy Petőfi-felfedezése, az 1996-ban kéziratban előkerült Ibolyák ciklus, amelyet itt most szintén kiállítottak.
Amikor bizonyossá vált, hogy az egyetlen sikeres út a költészet lehet számára, mindent egy lapra feltéve, 1843–44 telén Debrecenből gyalog ment fel Pestre, hogy addig összegyűjtött verseit kiadja. Hamarosan segédszerkesztő lett a Pesti Divatlapnál. A költői siker, az ismertség az egzisztenciáján is javít. Sőt, mint a kiállítás bemutatja, megmutatkozik arcképeinek változásán is az erősödő művészi öntudat. Már volt ereje elviselni a csúfolódó kritikákat is.
Petőfi és a nők. Kitér a tárlat erre a fejezetre is, s úgy láttatja: a költő félszeg, s kissé tán mogorva udvarló volt. Egyik korai szerelmét, a 15 éves korában meghalt Csapó Etelkát például alig ismerte, de szép versciklust írt hozzá. Etelka emlékét egyébként nemcsak a versek őrzik, hanem több személyes tárgya is, melyek közül selyemcipellőjét, hajfonatát s emlékkönyvét szemlélhetjük a tárlóban, természetesen Petőfi bejegyzésével.
Különös szerepet kapnak a hajfonatok (a rendező-kurátor ezt a biedermeier testereklyekultusszal magyarázza), Szendrey Júliától is látunk odébb egy szép, sötétbarna fonatot, melybe bizony ősz hajszálak is vegyülnek már. Sőt van Petőfinek mondott hajereklye is (az MTA levéltárából kölcsönözve), amely újabban különös szerepet kap(hat) a barguzini, Petőfinek tulajdonított csontok azonosításában. De ez már az utókor témája.
Előbb meg kell említenünk még néhány fontos állomást. A Szendrey Júliával való házasság például –a megteremtett írói egzisztencia jeleként – idilli szobabelsőként jelenik meg, benne a költő és felesége bútorai, könyvei, s eredeti ruhadarabjaik. A Tízek Társasága és a nagy nap megjelenítésében fontos szerepet kap a modern látványtechnika: az eredeti közvélemény asztala körül beszélő hologramként jelennek meg az ifjak, március 15-e pedig egy monitorjátékon játszható végig helyszínről helyszínre. Egyébként az egész kiállítást jellemzik a monitorok, a hanganyagok, sőt okostelefonnal is végigjárható a QR-kód bevitelével.
Petőfi utolsó éve sem mentes a zsákutcáktól, érzékelteti a kiállítás: politikusként csődöt mond szülőföldjén. Nem találja a hangot atyafiaival. Majd – mivel kritikusai gyávasággal vádolják – újra következik az önként választott katonaság. Itt a kardja egy vitrinben, csorba az éle. Látható a számára végzetes fehéregyházi csata egyetlen ábrázolása is – orosz szemszögből –, amely Varsóban maradt meg, egy azóta megsemmisült festményről készült fotón.
És aztán már az utókor következik. Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán tragédiája és a költő istenülése, s az olyan máig élő legendák, mint Barguzin, a feltételezett szibériai sír. De a kiállítás nem ezzel ér véget – nem érhet így véget –, hanem mai fiatalok Petőfi-ihlette alkotásai teszik ki a pontot. Jól illenek a költő életének újszerű, modern megjelenítéséhez, bár jó volna tudni, mennyire őszinték.
