Most már késő. Pedig nem vállaltam túlzott kockázatot, a Don Pasquale évtizedek óta megy, rendszertől és rendszerváltástól függetlenül, meg egyébként is: a Don Pasquale. Nagyon könnyed, nagyon nagy mű. Fiataloknak szóló opera, amit manapság nyilván csak idősek néznek meg, emiatt kissé ki is csúszott az időből, máshová esnek a hangsúlyai. De mintha Donizetti készült volna erre: mikor az ember azt érezné, hogy túl sok az operában az öregekkel szembeni kegyetlenkedés, elcsattan a pofon, megáll az egész pergő, forgó virtuóz szellemeskedés, és az arcát tapogató címszereplő sokkal nagyobb hős lesz, mint a cselszövő rokonság. Nem tudom, ez tartja-e vajon életben a Don Pasqualét, így, harmadmagával a Donizetti összes művek közül, vagy csak a színházi tehetetlenség, a közönségi bizalmatlanság. Végül is most éppen erről van szó, a közönség bizalmatlanságáról, emiatt választottam ezt a szűkös szeptemberi kínálatból, és mi lett belőle.

Lett belőle Szüle Tamás, aki délelőtt már volt, de betegség miatt előadást mentett, így bírálaton felül áll. Kertesi Ingrid, ősi, porosnak látszó loknik alatt szorgalmasan szórja a koloratúrákat, ha egy pillanatra is azt érezném, hogy ennek van valami értelme, színházi, zenei valóságtartalma, könnyebben tudnék lelkesedni érte. Talán ő is ezzel küszködik, csinálja, mert csinálni kell, virágot locsolni éneklés közben, és zenére szaladni a színpadon. Van még a két olasz, kettejük közül Domenico Balzani az, akinek lennie kell, tisztes második bariton, jelentéktelen mellékszereplő, aki elénekli, amit kell, és mosolyog, amikor a függöny elé megy, jókedvet mutat, hátha valósággá válik. A másik urat, Alessandro Codeluppit nem tudom, mi szél hozta ide, de remélem, az a szél gyorsan tovább is fújdogálja. Egérhangú emberke levendulaszín frakkban, a zenekartól nem is hallani, mit énekel, ha meg hallani lehet, az a baj.

Az is baj, ha a zenekart lehet hallani. Ha valaki nagyon magyarázza, hogy a Bartók-operában azért voltak olyan brutálisok a rézfúvók, mert csak most tértek vissza a megérdemelt pihenésükről, és se a hangszer, se az izmok nem voltak tréningben, elhiszem. De azóta eltelt két hét, eljátszhatjuk ugyan, hogy októberig nincsenek bemelegedve, októbertől meg már nagyon fáradtak, és akkor garantálható az operai gikszercsokor, de érdekes lenne egyéb megoldást is hallani. Addig meg ne járjunk operába.

Nagyon könnyed, nagyon nagy mű