Titkos lépcső a budai Vár alatt
A „felemelő XIX. század” – jut eszembe az örökségnapok tavalyi mottója. Sajnos a Jókai-korabeli panorámából már csak egy kisebb rész élvezhető, az egykori birtok keleti lejtője eléggé beépült. Nincs meg maga a Jókai építette villa sem, mert a második világháborúban megsérült, és a hatvanas években egy jellegtelen irodaházat építettek a helyére, meséli az örökségnapok alkalmából rendezett bejáráson a Duna–Ipoly Nemzeti Park munkatársa, és hozzáteszi: a nemzeti park a megalakulása óta hétszer váltott székhelyet, és már negyedszer lakik itt. A közelmúltban tértek vissza, miután az említett épület két éven át üresen állt, és a területet az eladás veszélye fenyegette. Mindjárt neki is álltak a kert megújításának: kitisztították a területet, a keleti lejtőn uniós támogatásból kis rózsakertet telepítettek (Jókai híres rozáriumát idézendő), és a Petőfi Irodalmi Múzeummal közösen tájékoztató táblákat helyeztek ki a parkban. Hamarosan új funkciót kap az egyetlen Jókai korából fennmaradt épület, a vincellérház, amelybe átköltöztetik a főépületből az író emlékszobáját. Újra meghonosítják itt a szőlőkultúrát is: a délkeleti lejtőn a Budapesti Városvédő Egyesület és a Kadarka Kör még az ősz folyamán kadarka szőlőt telepít, majd október 28-án szüreti rendezvényt is tart itt. Ma a kerthez tartozik az 1840 körül épült, romos Steindl-villa is, amely a Parlamentet tervező Steindl Imre szüleié volt, valamint itt húzza meg magát egy barakkból lett irodaépületben (amelyet azonban szépen befutott már a vadszőlő) a Magyar Madártani Egyesület.
A Jókai-kertből leereszkedem a budai Várba, és mivel nem olyan hosszú a sor, beállok, hogy megnézzem minden örökségnapok leglátogatottabb épületét, a Sándor-palotát, a köztársasági elnök munkahelyét. Az épületben a felújítás idején, tíz évvel ezelőtt sokat jártam, viszonylag jól ismerem, most inkább arra vagyok kíváncsi, hogyan fogadnak. A húsz-harminc méteres sor elég gyorsan halad, húsz perc alatt elérek a bejáratig. Közben mellettem egy turistacsoport vezetője azt taglalja, mekkora szerencsénk van, mert voltak évek, amikor bizony a turulmadárig ért a sor. Mielőtt belépnénk, felhívják a figyelmünket a kapu laposvas küszöbére, vigyázzunk, mert könnyű benne hasra esni. De vesszük az akadályt, majd odabent „átesünk” egy laza átvilágításon a fémkeresőkapunál. Utána tulajdonképpen már a kordonok vezetnek, mehetünk szabadon. Az egyik lépcsőfordulóban egy őr még ajándékot is ad: egy négyoldalas emléklapot, amelyben maga az elnök és felesége köszönti a látogatót, és röviden ismerteti a palota történetét. Családi fotók készülnek az aranyozott termekben. Azt viszont nem lehet tudni, milyen helyiségekben is járunk. Nincs, aki elmondja, legfeljebb az őröktől lehet kérdezni. A látogatókat elkápráztatja a pompa, s ez általában elég is nekik. Nem időzünk sokat.
Igazából azért jöttem a Várba, mert a középkori Vízhordó lépcsőt szeretném megnézni, amely a Várkertbazáron át vezet fel a palotához. Ez az esemény még nem volt benne a szeptember elején megjelent műsorfüzetben, annak lezárása után vette be a programba a Budapesti Történeti Múzeum, de így is összejön úgy százötven ember, aki szeretne leereszkedni a húsz éve nem látogatható kazamatalépcsőn. Az ilyesféle titkok mindig vonzzák a közönséget. Van, aki már a Dísz téri De la Motte-palotából jön, és meséli, hogy ott szintén volt egy ilyen programon kívüli, „titkos” pince- és barlangbejárás a tér alatt. A Vízhordó lépcső is titok a maga nemében. Kevesen tudják, hogy az Ybl által a XIX. század végén épített meredek felszíni lépcső mellett van egy boltozatos középkori lépcsőalagút, amelyben régen a vizet szivattyúzták fel a Dunából. Sőt, ehhez kapcsolódik egy kereszt irányú kazamatafolyosó is. Mindkettőből hármas lőrések néznek a dunai hegyoldalra, így tulajdonképpen két irányból tűz alatt lehetett tartani azokat, akik a Duna felől ostromolták a várpalotát. A kazamatarendszer a Mohács utáni években épült ki. A föld alatti lépcső egyébként remek állapotban van: a közel öt méter széles folyosónak egyik oldala lépcső, a másik sima rámpa, nyilván azon az oldalon feküdtek valaha a csövek. A lépcső kövei azonban láthatóan nem XVI. századiak, hanem talán Ybl-koriak, de a folyosófalak eredetiek, ahogy a száz méter hosszú keresztfolyosó is. Ez a hely nyilvánvalóan egyik kuriózuma lesz majd a felújított Várkertbazárnak.
A Kulturális Örökség Napjain idén Budapesten 205 helyszín volt látogatható, tudtuk meg Kertész Margit főszervezőtől, a résztvevők száma országosan pedig ezernél is többre rúgott. A látogatószámról még nem születtek összesítések, de a visszajelzésekből már sejthető, hogy bizonyosan meghaladja a tavalyit.
