Szinetár és az idő
Az idő Szinetárnak dolgozik. Egykor ő dolgozott az időnek. Amikor 1958-ban a főiskolán, majd 1960-ban a Petőfi Színházban megrendezte a Koldusoperát, az éppen nagyon időszerű volt. Igaz, a kapitalizmust hivatalosan éppen magunk mögött hagytuk, alig évtizede kezdődött a szocializmus buzgó építése, és éppen csak újrakezdődött az ötvenhatos megtorpanás után. A sajátosan szabad szellemű kommunista Brecht akkor mind össze három évtizede született darabját a lelkekben még elevenen élő közelmúltra lehetett vonatkoztatni. Az akkor nálunk még vadonatúj műfaj meg, amely harcosan tagadta a zenés vígjátékok és operettek édeskés álomvilágát, nagy jövő előtt állt. Ki gondolta volna akkor, hogy alig fél évszázad alatt mivé silányul. Akkor a West Side Storyt, a Mélyvizet, az Egy szerelem három éjszakáját játszotta musical gyanánt a Petőfi Színház. Az engedélyezett szabadság levegőjét hozták ezek az előadások.
Most Veszprémben, több mint ötven év múltán ismét színre hozta a Koldusoperát Szinetár Miklós, egyébként ötödik alkalommal. – Ismét kapitalizmus van, a Koldusopera világa itt van körülöttünk, áthatja a mindennapjainkat, az életünket – mondja a rendező, nemcsak nyilatkozatban, de a színpadról is. Sajnos mást sem. Az előjáték alatt az előfüggönyre vetített képeslapok emlékeztetnek rá, hol is vagyunk, aztán a színészek nyomatékosítják olykor a fontosabbnak, időszerűbbnek vélt mondatokat. A rendezés mint szellemi teljesítmény ennyiben ki is merül. Marad a kivitelezés.
A látványt Perlaki Róbert Rajkai György hajdani díszletét megidéző munkája és Tordai Hajnal színgazdag ruhakavalkádja szabja meg. Lehet ebben némi nosztalgikus emlékezés az egykori előadásokra, melyeket a veszprémi bemutató nézői közül rajtam kívül valószínűleg csak azok láttak, akik játszottak valamelyikben. Ott voltak néhányan.
A mostani előadás fő baja egyébként, hogy a Koldusopera nemcsak szellemi, de fizikai értelemben sem szólal meg. Az énekszámok többnyire erőltetetten elvékonyított, fátyolos, kellemkedőnek tetsző, de valójában a kellő hangerő hiányát leplezni szándékozó hangon szólalnak meg, a zenekar pedig mindent megtesz, hogy a kevés hang valahogy átjusson fölötte. Általában utálom a mikroportot, a hangerősítést, a színházi hazugság, a mesterségesen gerjesztett szenvedélyesség ördögi eszközének gondolom, de mit lehet tenni, ha másképpen nem megy. Fülünk is el van rontva, és a színészek sincsenek szokva ahhoz, hogy a saját hangszálaikra hagyatkozzanak. Technikai segítség nélkül úgy látszik, nem születik meg az illúzió.
A stílusban és színvonalban egyaránt változatos színészi játékból amúgy főképp az aktualitásokra mutogatáson túlmenő, sajátos, netán eredeti rendezői vezéreszme hiányzik. Módri Györgyi lelkesen túlbuzgó konferansziéját meg lehet szeretni, de jelenlétét játékos-ironikus véleményként nehéz lenne a többiek alakításaihoz illeszteni. Trokán Anna szinte igazi Polly, amikor nem énekel. Hirtling István Bicska Maxi szerepében elegánsan maníros, mértékkel didaktikus, a Peacockot alakító Nyirkó István tekintélyesen, hangsúlyosan kioktató. Papadimitriu Athina Peacockné alkoholos idiotizmusát csak az elején játssza rémisztően szélsőségesre, később szinte elfogadhatóra fogja vissza magát. Nem mondható ez el Eperjes Károlyról, aki látszólag semmilyen gügyögő bohóckodástól nem riad vissza Tigris Brownként, ám az előadás végén a királynő falovacskás hírnökeként megmutatja, hogy e téren nem ismer határokat. Az amúgy is ironikus hepiend nem kívánja ezt az idétlen megerősítést. Sőt az egész addigi produkció komolyságát, időszerű súlyát veszi el. A szórakoztatóipari hatásvadászat közkeletű eszközeit jócskán használó tapsrendről nem is beszélve.
Szinetárnak dolgozik az idő. De ő most nem dolgozik az időnek.
