Sajdik epikus talentum. Ha megállunk például a Mátyás király és a vitéz Holubár párviadala című tabló előtt, cselekményeknek, mozzanatoknak és viselkedéseknek kimeríthetetlen sokaságát kell felfedeznünk. Amúgy ott van a kompozíció közepén az egymás felé vágtató két páncélos vitéz is. De mennyivel érdekesebb a nézők soraiban, lent a bal sarokban az az enyelgő asszonyság, aki akkora csókot adott egy nagy orrú polgárnak, hogy a szája nyoma emennek a jobb arcán ottmaradt. Vagy az a vörös hajú, vörös ruhás ledérebb, aki éppen most kezd egy leventét elcsábítani. Egy diákformának a fején kötés, a képe savanyú, nyilván megsebesült. Egy tonzúrás barát karját széttárva az égre kiált. Egy alabárdos gyerekeket hajt ki a küzdőtérről, egy láthatóan szolga a ló patáját vizsgálja, egy selyma kalpagos főkötős nőt környékez.

A torna közönsége nem nagy gondot fordít a főcselekményre, s ebben mintha Sajdikot követné. Mert igaz ugyan, hogy ott a vidor szöveg, („Hogy melyik a király? Hát amelyik győz!), de mintha csak mellékesen, nagyvonalú ráadásként volna ott. A humor, az irónia, az élvezni való a teljes látványban és a pazarbőséges részletekben van, és ez azzal is jár, hogy a méltatást megóvja egy kísértő kudarctól. Karikatúra-beszámolóknak örök fiaskója, hogy a szó, a leírás megpróbálja tolmácsolni a tolmácsolhatatlant, a viccet, a csattanót, amely próbálkozásból nehézkes poéngyilkosság lesz. Sajdik helyzetképei és körképei ezt megtakarítják nekünk, szerzőnek és olvasónak, mert az újabb művek vagy nem poénra hegyezettek, vagy nem csak a poénjuk csattan.

Többnyire címük sincsen. Felkacagni tehát nem, csak felderülni lehet azon az életképen, amelyen hét hozzáértő meg egy gyerek tehetetlenkedik egy defektes autó körül, miközben mindezen röhög egy barna ló. Vagy azon a másikon, amelyen egy horgász körül nyolc macska meg egy feleség várja hiába a fogást. Igen, mert az autó körül egyebek között egy fontos szakállú professzorféle, egy svádás mindentudó és egy megváltásként rókafarkfűrészt lobogtató aktivista tüsténkedik, és a környezet, a kisvárosi tér is vidoran halmoz klasszicista polgárházat, barokk palotát, tűzfalat és lanternás templomtornyot.

A horgász körüli macskasor egy-egy jellem és kedélyállapot, a feleség mohó és hatalmaskodó, és a horgász lapít – Sajdik rajzi ereje határtalan. Nem is jó kifejezés az erő erre, hiszen a rajz laza, többvonalú, több nekifutású. Mintha elsőre nem találná el, mintha nem is akarná eltalálni a formákat, mintha csak úgy mellékesen vetne oda egy-egy vonást. Ebből kerekedik ki a karakter. Nem csak a behúzott nyakú horgászé, nem csak az ezerféle emberi esendőséggel megáldott kedvenc lovaké, nem csak a madaraké, amelyeknek oly végletesen komisz humánküldetésük van a Sajdik-életműben. Ez a látszólag többször nekirugaszkodó, meg-megszaladó és dülöngélő vonaltechnika teszi esendővé és emberivé a házfalakat és a csatornákat, a púpos-gömbölyű autókat, a csapóhidas várakat és Noé bárkáját. Ebből, és a koloritból teljesedik ki a művek mindig valamiképpen kisvárosias – azaz barátságos, azaz, mindent tudó, azaz éles nyelvű – egysége.

A kolorit expresszív és bátran tetszetős, ha nem hatna részemről nagyképűnek, leginkább Franz Marc elevenségét emlegetném az expresszionisták közül. Ez a másik ok, a ragyogóan színes tablók, ami miatt kiállítást kell rendezni. A teljes expresszivitás (a karikatúra, a rajz így vagy úgy mindig rokon az expresszionizmussal), amelyből kikerekedik Sajdik mesevilága.

Mert ez a világ epikus és kedélyes, élvezetes és áradó, szatirikus és gyönyörködtető. Egy kicsit olyan, mintha a Canterbury mesék mai, festett változata volna. Nagyon Sajdik-féle változat, nevezzük Sajdik örök szerelme után Dunakeszi meséknek – már ahogyan mi, akik sosem éltünk ott, Dunakeszit elképzeljük.

Ez a világ epikus és kedélyes, élvezetes és áradó, szatirikus és gyönyörködtető