Még sincs hurrá, az átlagszámok mögötti tények ugyanis csöppet sem adnak okot a derűlátásra. Azért például, mert a nemzetközi vizsgálatban nem szerepeltek azok a magyarországi gyerekek, akik 15 éves korukra már kiestek az iskoláztatásból, és akiknek számaránya mintegy 15 százalékra tehető. Valójában „a széleket nem ismerjük” – állítja Nagy –, tehát azt sem, hogy a jól és sokat olvasók (nemcsak gyerekek, hanem felnőttek is) mit olvasnak, milyen rétegek rajzolhatók meg az olvasási szokások alapján, mert nincsenek hiteles adatok, fölmérések. A „köz”, értsd: az állam alig áldoz ilyesmire manapság. A szociológus szerint bizonyosra vehető, hogy a kulturális távolságok tovább nőttek az utóbbi években.

Nem volt haszontalan, hogy a Könyvhét című szaklap és a Magyar Könyvbarát Alapítvány ismét napirendre tűzte az olvasás ügyét; és igencsak indokolt volt az is, hogy a Bodó Balázs médiakutató, György Péter esztéta, Kőszeghy Péter irodalomtörténész és Nagy Attila részvételével rendezett vitában a moderátor, Kőrössi P. József irodalmár többször is firtatta: mit tartanak a szakértők manapság olvasásnak? Kiderült, a hagyományos, elsősorban könyvhöz kötődő és az új, a digitális világ eszközeit előtérbe helyező megközelítés élesen különbözik.

Először Kőszeghy Péter, a Magyar Művelődéstörténeti Lexikon főszerkesztője vetette föl, hogy át kell értékelni a könyvnek mint átfogó ismeret- és kultúrahordozónak a szerepét. Régen mindent könyvből tudhattunk meg, ma már korántsem mindent –állítja. Ő maga kutatóként naponta 15-30 kötetet is használ, ám nem olvassa el őket – ez nem jelenti azt, hogy sosem ismer meg egy-egy művet teljes egészében. A társadalom kulturális szétszakadását szerinte a finn példát követve lehetne orvosolni, amelyet vendégtanárként ismert meg. A skandináv országban szinte mindent digitalizálnak, hozzáférhetővé tesznek, így a lappföldi halászok gyerekei ugyanazt kapják, mint a fővárosi értelmiségi csemeték. Ehhez járul, hogy egy kormány által fölkért bizottság minden értékes nyomtatott könyvből 10-10 példányt eljuttat Finnország valamennyi könyvtárába. – Sokba kerül ez, de ők úgy gondolják, megéri – jegyezte meg a szakember, hozzáfűzve: az „létező szocializmus”, finn módra.

Bodó a nálunk is elérhető digitális „árnyékkönyvtárakat” említette, amelyekre az olvasók maguk teszik föl kedvenc szövegeiket, akár a szépirodalom, akár a tudományos művek köréből. Ezek a „civil” források olyan műveket is kínálnak, amelyek más formában itthon nem érhetők el – hangsúlyozta. (A szerzői jog persze külön probléma.) György Péter nemcsak a Gutenberggalaxis romantikus fogalmát utasította el, hanem azt a fölfogást is, amely az olvasást univerzális megoldásnak, gyógyírnak tekinti minden problémára, válságra. Szóba hozta, Goebbels és Sztálin egyaránt szorgos olvasó volt, ám az eredményt ismerjük.

Az olvasás ma már nem jelenti a világ használatbavételének stratégiáját – állította. És amikor Nagy Attila közbevetette, hogy az olvasás mégiscsak nagyobb esélyt ad az embernek, hogy szembesüljön kérdésekkel, vívódjon rajtuk, ellentmondott: szerinte az emberek lehetnek jók, helyzetüket, környezetüket reálisan mérlegelők és hatékonyak akkor is, ha akár egy sor irodalmi vagy tudományos szöveget nem olvasnak. Nagy Attila viszont továbbra is vitatta, hogy a könyv és az olvasás szerepe teljesen háttérbe szorult volna – egyebek között arra hivatkozva, hogy a világhálón megszerezhető tudás kevésbé megbízható és időtálló, mint ami a könyvekben van –, és azt is fölvetette, hogy francia-norvég kutatások szerint azoknál, akik leszoknak a kézírásról, és csak a számítógép billentyűzetét használják, nem elégmélyek és hatékonyak a szöveg emléknyomai. Ezért azt a minapi hírt, hogy Dél-Koreában a kézírástanítás és a nyomtatott tankönyvek beszüntetését tervezik, dilemmát okozónak nevezte.