Nem a koncepció bukott meg az Opera első bemutatójával, sőt. A 3D nem rossz ötlet, egyrészt azért, mert a technika arra való, hogy használják, és ezzel a módszerrel feltehetően sok megoldhatatlannak tűnő díszletezési probléma válik egyszerűvé. Cserébe mindenki napszemüvegben ül a nézőtéren, de nem egymást jöttünk bámulni. A 3D összébb tudja rántani a színpadot és a nézőteret, eddig köztünk volt a vizesárok, benne a muzsikusok hadával, most viszont azt látom a Bolero alatt, hogy az előttem ülő feje fölött lebeg egy nagy, piros rózsa.

Igaz, ettől magát a Bolerót nem látom, lekötnek a felém repülő tárgyak, de valami azt súgja, olyan sokat nem is vesztettem, flamencotáncosok toporognak, de sehogy sem sikerül mozgássá változtatni azt a nagy, elnyújtott, visszatartott és visszatarthatatlan fokozást, amit ez a zene jelent. Pedig ilyen a Bolero, még abban az állapotában is, amilyenben az Operaház zenekara kínálja, és az állapotra a botrányoson kívül most nem jut más jelző az eszembe. Fél percig tűnődtem, hogy ha már balettal párosítják a Kékszakállút, miért nem valami eredetileg is annak szánt zenével, mondjuk a Mandarinnal vagy akár Debussytől a Jeux-vel, de fél perc után világos a magyarázat: ha úgysem tudják elzenélni, akkor legyen a legrövidebb.

A Kékszakállú esetében a 3D különösen találó lehet, és talán a jövőben találni is fog. Ezzel a módszerrel egyszerre őrizhető meg a darab statikussága és tehető mégis mozgalmassá, színházivá a cselekmény, jól járnak azok is, akik szerint Bartók operája koncertszerű változatban a legkifejezőbb, és kapnak mégis valamit azok, akik inkább nézni szeretnek,mint hallgatni. A jelen sajnos nem ennyire sikeres, bár maga a látvány igazán ízléses, még maga az ízlés is behatárolható: római. Sok oszlop, az EUR-ból a Palazzo della Civilta, mozog, forog, változik. Látjuk, amiről énekelnek, de nem fájdalmas-primitíven, miközben a két énekes kevés gesztussal játssza az egymást kereső, nem találó majd elveszítő két embert.

A baj csak az, hogy a Kékszakállú librettója ugyan nem kifejezetten színpadért kiált, de ha már ott van, mégis van dramaturgiája: elindul a sötétségbe, kivilágosodik, elvakít,majd visszasötétedik. Ezt a dramaturgiát nem sikerült színpadra vinni, talán nem is lehet, az ajtók nyitása között rendre elsötétedett a világ, mintha szegény Kékszakállúnak mindig mindent elölről kellett volna kezdenie. A darab helyett annak paródiáját mutatták, történet helyett az ajtók nyitogatását, ezzel az erővel A széf című vetélkedőt is nézhettük volna.

Valószínűleg kevésbé lett volna zavaró a színrevitel gyengesége, ha nem pont ugyanezzel a töredezettséggel küszködött volna a zene is, de sehogy sem állt össze amű Győriványi Ráth György pálcája alatt. Nekibuzdulások, amelyek hangosra, de furcsa módon mégis erőtlenre sikerültek, és lanyhulások, amelyekben sem az erőgyűjtést, sem magát a visszafogott erőt nem lehet hallani. A két énekes közül Komlósi Ildikó a rutint jelentette, még akkor is, ha időnként nehéz volt megállapítani, hogy pontosan milyen hangot is énekel, Kovács István viszont megdöbbentően rosszul kezdte az estét.

Feszesen, vékony hangon, súlytalanul szólalt meg, elképzelni sem lehetett, mit keres egy ilyen volumenű szerepben a színpadon. Teljesítménye addig javult, hogy legalább a hang minőségének körvonalai kiderültek, de a szerepnek továbbra sem bontakoztak ki legalább az alapjai. Nem tudnám megmondani, hogy Kovács István milyennek gondolja az általa játszott és énekelt embert. Ha az az oka, hogy ő sem, az csak ront a helyzeten.

Ravel Boleróját balettként tálalták