Miért izgatják ennyire a tinik, hogy ismét róluk forgatott filmet?

Számos kritikus írta, hogy furcsa és bizarr fiatalokról készítek filmeket. Én inkább azt mondanám, hogy a karaktereim teljesen átlagosak, csak életük egyik legnehezebb időszakát élik meg. Engem az érdekel, hogy mik azok a pontok, amikor egy ifjú ember élete gyökeresen megváltozik, eltér az úgynevezett normálistól. Abból indultam ki, hogy A nyugtalanság kora két fiatalja, Enoch és Annabell három évvel a bemutatott cselekmény előtt még mintagyerek volt, csak aztán egyikük elvesztette a szüleit, amásikról pedig kiderült, hogy rákos, és haldoklik.

Minden mozijában van egy pontosan fel nem vázolt háttértörténet. Fontos, hogy ezeket ne lássa, ne ismerje meg a néző?

Amikor karakterben, jelenetben és dialógusban gondolkodom, mindig ikonikus szituációkat hozok létre, hogy azok ne csak egy adott dolgot reprezentáljanak. Például ha egy jelenetben két tábornok beszélget, akkor az a világ összes háborúját szimbolizálja. Ezért lehet, hogy sokan úgy érzik, itt el nem mesélt háttértörténetek húzódnak meg – így is fel lehet fogni természetesen, de valójában sokkal mélyebb kapcsolatot, hátteret igyekszem ábrázolni.

Sokak szerint A nyugtalanság korában túlságosan finom képsorokkal dolgozik. Például nem mutatja meg a halál szörnyű velejáróit. Talán mert fiatalokról beszél?

Nem akartam gyökeresen eltérni Jason Lew forgatókönyvétől: abban eleve voltak a halálról konkrétan beszélő részek, melyekben Annabell próbálja eltüntetni a betegsége nyomait. Úgy gondoltam, hogy éppen ezért nem kell hűen ábrázolni a testi leépülést. Annabell optimistán kezeli az állapotát, három percet képes három napnak vagy akár három hónapnak megélni, inkább az egészséges nővére az, aki nem tud mit kezdeni a helyzettel. Sokan megkérdezik tőlem, hogy miért hoztam össze a fiatalságot a halállal. Mert a halál az élet kontrasztja. Ha például van egy fényképe, mely túlságosan sötét, de van rajta egy világos pont, akkor arra fog koncentrálni. Ha a kép teljesen sötét, az unalmas és semmitmondó. A halál tulajdonképpen a legnagyobb felhívás az élet szépségei nek a megélésére. Ha filmet készítek az életről, akkor a halált kell megmutatnom. A fiatalság ábrázolása pedig elengedhetetlen platform számomra. Ebben érzem biztonságban magam, hogy el tudjam mondani azt, amit akarok. Olyan ez, mint pél dául John Ford és a western: ő például csak abban a műfajban tudott igazán nagyot alkotni. Nekem ehhez tinik kellenek. Az én életemben is meghatározó volt ez a korszak, ez minden bizonnyal egyfajta tudatalatti ösztön is. Végül is ebben a korban tapasztalja meg az életet az ember, ekkor történnek meg az első kudarcok, az első szerelem, ekkor alakul ki a zenei ízlésünk, és legtöbben ekkor találkozunk először a halállal.

Rendben, de a megszokottnál mégis „könnyebb” film lett A nyugtalanság kora. Nyilvánvalóan azért, mert nagy stúdió finanszírozta.

Ha arra gondol, hogy a mainstream behatárol, akkor igaza van.

Egyébként pedig számos elemző úgy tartja, hogy ön és Tarr Béla művészete számos ponton kapcsolódik egymáshoz.

Tarr Béla első filmje, amelyet láttam, a Sátántangó volt valamikor a 90-es évek közepén. Ezek után megszereztem és megnéztem a régebbi műveit is, A londoni férfit pedig Cannes-ban láttam, a díszbemutatón. Az abszolút film azonban mindig is a Sátántangó maradt a számomra, roppant erős befolyással volt rám, számos módon megihletett. 2002-ben elkezdtem forgatni a Gerryt, és kifejezetten a Sátántangó filmnyelvét alkalmaztam. Érdekes, hogy első körben ez nem így lett volna, folyamatosan John Cassavetes művei peregtek a szemem előtt. Aztán a sok beszéd helyett először jött a csönd, majd a hosszú, egybeállításos snittek. Rájöttem, hogy nem tudok Béla befolyása alól kibújni. Később az Elefántban és Az utolsó napokban is ezt a formát alkalmaztam, de úgy érzem, hogy továbbgondoltam azt – de a Tarr-hatás letagadhatatlan.

Érdekes, hogy pont ezt a három filmet haláltrilógiaként tartjuk számon.

Nincs ezzel baj, a túlélésről és a halálról szólnak. Mindhárom film reakció a minket körülvevő világra, de leginkább a sajtóra. A legmarkánsabb mindenképpen az Elefánt: a Columbine iskolában történt mészárlás után a világ összes médiája címlapon tálalta a történteket, de a filmesek és az írók azóta sem foglalkoznak a témával. Bizonyára attól tartottak, hogy a szórakoztatóipar nem erre való, ellentétben az újságírással, mely szerencsés esetben szociológiai tudomány is lehet. Persze ez ma már elég álszent magyarázat: valójában a sajtó maga a szórakoztatóipar, míg a művészek egyre inkább tudományos szempontból közelítik meg a témát. A Columbine kapcsán kialakult médiacirkusz volt az, ami beindított. Mondjuk azt, hogy én oknyomozó drámákat forgattam, feltettem a zsurnaliszták helyett a szükséges kérdéseket. Nem volt könnyű finanszírozni a filmeket, a tévécsatornák például makacsul ellenálltak. Nem véletlenül: a Clintonkormányzat annak idején pont a tévéket tette felelőssé a társadalomban terjedő erőszak miatt. Pedig ezek legfeljebb inspirálóak lehettek, az okok sokkal mélyebbek.

Amikor elkészítette a Milket Sean Pennel a főszerepben, már sokkal direktebben politizált aművészetével: a San Franciscó-i politikus és melegjogi aktivista portréja végül két Oscart is ért.

Valóban Harvey Milk politikusi pályafutásán keresztül mutattuk be az embert, erre meg különösen alkalmas volt Sean Penn, aki maga is aktívan politizál. Egy életrajz esetében érdemes eldönteni, hogy mit akarunk elmondani. Milk élete során számos „vállalhatatlan” és gyarló dolgot tett, de engem csak az érdekelt, hogy az amerikai film dicsőséges politikusportréi mellett legyen egy másmilyen is. Jelen esetben egy meleg emberről szóló.

Miskolc igen, Pécs nem

A szeptember 17-én kezdődő 8. Jameson CineFest – Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon összesen 73 filmet mutatnak be: 29 nagyjáték-, 19 kisjáték-, 10 dokumentumfilmet, valamint 15 animációs művet élvezhet a Miskolcra látogató közönség, ami elsősorban a whiskys cégnek és más magántámogatók segítségének köszönhető. A mustrát az amerikai sikerlistát sokáig vezető A segítség (The Help), Tate Taylor rendezése nyitja, amely az amerikai fekete polgárjogi mozgalom kezdetén játszódik. A 14 címből álló versenyprogramban szerepel egyebek között a Sundance Fesztivál rendezői díjas filmje, a Martha Marcy May Marlene című lélektani thriller; Karl Markovics alkotása, Ausztria Oscarnevezettje, a Lélegzet (ugyancsak magyarországi premier); vagy a locarnói fesztiválon díjazott Adrian Sitaru Szívből jövő szeretetből című opusa.

A versenyen kívül vetített premierek egyike Gus Van Sant alkotása, de az Arthur, a legjobb parti is csak Miskolcon látható moziban. Vetítik John Madden nagyrészt Magyarországon forgatott Moszad-drámáját, Az adósságot (The Debt), továbbá a kanadai Felperzselt földet (Incendies), amelyet sokan az év legerősebb filmjének tartanak. A filmtörténeti sorozatban Szőts István műveinek szentelnek retrospektív vetítést és konferenciát, valamint Krzysztof Kieslowski életművét idézik föl. A fesztivált az Oscar-díjas Curtis Hanson Válság a Wall Streeten című drámája zárja.

Pécsről viszont rossz hír érkezett: elmarad az októberre tervezett Cine-Pécs 2011 Filmfesztivál. Az ok: a 2009-ben és 2010-ben megrendezett fesztivál három finanszírozó forrása – Pécs önkormányzata, a központi állami mecenatúra és a magánszponzorok támogatása – közül egyik sem valósult meg idén. „Halvány esélye van még annak, hogy a Nemzeti Erőforrás Minisztériumból érkezhet támogatás, de akkor is egy későbbi időpontban lehet már csak megrendezni a fesztivált” – olvasható a szervezők által kiadott közleményben. (V. Gy.)

„Rájöttem, hogy nem tudok Tarr Béla befolyása alól kibújni”