A szórólap szerint a bemutató időpontja április 11-e. A hivatalos vagy legalábbis a sajtóbemutató viszont csak szeptember 10-én volt.

Az öt hónapos késedelemből természetesen levonandó mintegy három hónap nyári szünet. Így is jó néhány előadás előzte meg a mostanit. Évek óta terjed ugyanis színházainkban az a hollywoodi filmvilágból származó és a Vígszínházban sok éve eleven gyakorlat, hogy a rendes forgalmazás előtt kísérleti nézőkön próbálják ki a hatást. Csak éppen nálunk a kísérleti nézők egészen igaziaknak érezhetik magukat, amennyiben éppúgy fizetnek, és valószínűleg sejtelmük sincs a látott munka jövőjében betöltött fontos szerepükről.

Egyébként köszönet illeti ezért a színházvezetőket, rendezőket, ebből legalább megtudhatja a kritikus, hogy sok ellenkező értelmű kijelentés dacára adnak a véleményére, nem bocsátanak elé nem eléggé kiérleltnek gondolt terméket. Megint más kérdés viszont, így végül eljuthatunk oda, hogy csak a darabtemetésre hívják majd a sajtót, addigra vagy biztosan beérik az előadás, vagy akkor már úgyis mindegy.

Nos, a Magyar Színházban az Osztrigás Mici valóban nem mondható éretlennek. Bár egészen érettnek se. De félérettnek se nevezném. Annál sok helyen élvezhetőbb, ha nem is az elejétől a végéig. Hogy a bohózati abszurditásra épülő határozott, izgalmas világkép nem fogalmazódik meg benne, az szervi baj, de nélküle még jól működhetne a mulattató gépezet. Csak hát ezúttal a bohózati förgeteg is hiányzik. Az egymásra épülő poénoknak az a ritmusa, amely folyamatosan röhögtet, illetve röhögésközeli, röhögésre kész állapotban tart. A tempó meg-megtörik, helyét olykor pepecselés, olykor ügyetlenkedés veszi át.

Novák Eszter rendező mintha nem érezné igazán a nevetés lélektanát, a rekeszizmok fiziológiáját. A tömeges forgatagok, a fürgén száguldó jelenetek nem állnak igazán a kezére. Az emberi lélekben, jellemben, a személyes kapcsolatokban rejlő furcsaságok, torzságok humora alighanem közelebb áll hozzá. A bensőségesebb jelenetek szépsége – amennyiben ilyenek is előadódnak Feydeau őrült száguldásra épülő világában – olykor kárpótol a hosszabb-rövidebb érdektelen vagy legalábbis izgalommentes időkért. A második felvonás sokszor csetlő-botló kavalkádja után jólesik a harmadik sok emberi pillanatot előhívó szellemessége.

A színészi játék sem érett teljesen össze a nem éppen rövid felkészülési időszakban, de összességében majdnem jó. Az erős szatirikus készségtől a kopott vígjátéki rutinig, a nem túl eredeti, de alaposan kidolgozott játéktól az éppen csak ottlétig szinte minden látható ezúttal (is) a Magyar Színházban. A nemrég még Nyíregyházán jeleskedő Losonczi Kata is majdnem jó a címszerepben. Az eredeti személyiség ereje hiányzik belőle, s ebből következően a közönségesség és a kifinomult báj, vonzerő kontrasztja sem érvényesül eléggé. Gula Péter szélsőségesen, többnyire találóan karikírozza a féltékeny szeretőt, Bede-Fazekas Szabolcs viszont földközeli józansággal, valódi katonás eréllyel hozza színre a tábornok nagybácsit. Györgyi Anna igen színesen, sokféleképpen árnyalva jeleníti meg a naiv, eszetlen szent fazékból az őrült helyzetekből végül is épelméjű oktalansággal kilábaló asszonnyá alakuló feleséget, Fillár István plasztikusan kidolgozza a férfi főszereplő kínjait. Horváth Illés gyermeteg szerelmes hercege kissé egysíkúan, de eléggé hatásosan idióta.

Zeke Edit díszlete és jelmezei megpróbálják az igazitól kissé elrugaszkodva megidézni az Osztrigás Mici világát, elnagyolva, vázlatosan, lecsupaszítva emlékeztetni minket a száz évnél is régebbi előkelő francia világra.

Stilizálásnak is mondhatnánk némi jóindulattal, de inkább stílustalanságnak nevezném.

Se nem érett, se nem éretlen (Losonczi Kata)