Bizottság, nő, okostelefon
A péntek esti immár a második állomás a 12 alkalomra tervezettmaratonban,melynek keretében 24 szerző lép majd fel, így joggal írhatja a brosúra, hogy ez bizony az idei esztendő legnagyobb irodalmi eseménysorozata. Parti Nagy Lajostól Grecsó Krisztiánon át Závada Pálig ível a kínálat.
Már az ismeglep, hogy sor áll aMűcsarnok pénztára előtt. Nem igazán fordul elő ilyesmi felolvasásokon. Még akkor sem, ha mindez a kiállítótérben felállított színpadon történik majd, vagyis az elhangzott művek és beszélgetések akár egyből be is épülhetnek a tárlatba. A kiindulópont ugyanis minden esetben egy-egy Bizottság-dalrészlet. A legelső felolvasást a megkerülhetetlen „Má’ megin’ itt van a szerelem” indította útjára, most viszont az „Egy lány kéne nékem, / Aki hideg, mint a hó. // Egy lány kéne nékem, / Aki semmire se jó” a trambulin.
– A sorokhoz kerestem írókat –magyarázza Keresztury Tibor, a sorozat szervezője. Olyan szerzőket keresett tehát, akiknek egész életművében visszaköszönhet a Bizottságrészlet. Maga a sorozat pedig, akárcsak a kiállítás, a hivatalos és alternatív művészet viszonyát járja körül, ami a mai politikai helyzetben újra élesen vetődik fel, hiszen a hatalom mindent elkövet, hogy a kultúra ismét ellenzékbe vonuljon vissza. A visszaigazolás sem késik: kiderül, a mostani és az előző est összesen 550 nézőt vonzott, ami irodalmi eseményeken igazán mágikus szám.
De előbb a Sajnosbatár el is játssza a dalt, hogy még a feledékenyebbek is felidézhessék magukban a nyolcvanas évek légkörét, majd némi rendezgetés után Kukorelly Endre és Háy próbál belekapaszkodni a felkínált részletbe. Előbbi a maga szaggatott, bizonytalan, önvallomásos módján, és inkább a csaj hiányáról, mint meglétéről beszél, míg Háy monológokat szerkeszt a hívómondat mögé, különféle hangokon zongorázza végig az alaphelyzetet. Egy lány kéne nékem, mondja az elbeszélő. Minek?, kérdeznek vissza.Mitől lenne ez jobb, mint az előző? A nőkben nincs olyan, hogy új széria. És ekkor jön az okostelefon is, amit a közönség nagy derültséggel fogad.
Majd felidézik a Kádár-korszak három évtizedét. A viszonylag liberális hatvanas évek végét, a resztalinizációval sújtott hetvenes éveket, a szürke masszát, mikor is a teljes reménytelenség öntötte el az országot, az „itt aztán fű nem terem”-érzés, mondja Kukorelly. Ezzel szemben a nyolcvanas években már divat volt a depreszszió, akár egy túlkoros kamasz, szomorúan, lógó orral kellett járni az utcákat, idézi fel Háy. Ebbe robbantak bele az alternatív zenekarok, a Bizottsággal az élen, amelyeknek nem csupán a hatalom ellenszenvével és undorával kellett számolniuk, hanem a „hivatalos” zenészek megvető, lesújtó véleményével is. Csakhogy időközben felnőtt egy nemzedék, amelyik köpött, mondjuk, a Fonográf által megtestesített „szabadságra” a megengedett hosszú hajjal és farmerrel. A Bizottság ugyanis elementáris szabadságélményt és érzést hozott magával. Háy szerint egy hiányzik leginkább a mai magyar művészeti életből is, a szabadság érzete, mert mindent a görcsös igyekezet hat át, ahogy mindenki igyekszik a lehető legkomolyabban venni önmagát.
Még egy ilyen mágikus pillanata volt a Kádár-korszaknak. A hatvanas évek vége, mikor is a neoavantgárd irodalom hatásai elérték a magyar alkotókat is.
– Most lehet, hogy sokan morogni fognak rám, de ez volt az a kivételes időszak, amikor a magyar kultúra szinkronba került az európai kultúrával – magyarázza Kukorelly. És ez már azért is megbecsülendő, mert Babitsék idejében is el voltunk maradva vagy harminc évvel. Persze ez a mágikus pillanat sem tarthatott sokáig, mert a hetvenes években minden viszszazuhant, hogy a nyolcvanas években újra felbukkanjon. Ma már mindez a hivatalos kánon része: nem véletlen, hogy a Műcsarnokban emlékeznek a képzőművészekből álló zenekarra.
– Amagyar kultúra kevésbémobil, igazából egy konzervatív ország konzervatív kultúrájáról beszélünk – teszi hozzá Háy. Ő épp ebben a merevségben látja a bajt, hiszen nyitott kultúrákban mindig a perifériákon bukkannak fel a legizgalmasabb jelenségek (ahogy nálunk is), s egy idő után, befelé mozogva leváltják a centrum hivatalos, fáradt világát. Csakhogy nálunk ez a váltógazdaság nem működik, a centrum mozdíthatatlanul őrzi állásait, s ez a fiatalokat is mimikrire kényszeríti. Ha érvényesülni akarnak, akkor kénytelenek a centrum hangján megszólalni, különben senki sem figyel rájuk.
