Egészen idáig, mivel Andrea Arnold brit rendező a velencei fesztiválon debütált verziójában „lenyúlt” az Üvöltő szelek oly sokszor porosnak gondolt sztorija legmélyebb alapjaiig. Egészen egyéni módon filmesítettemeg a regényt, félretéve az összes romantikusmozgóképes klisét: nincsenek hosszú, giccses jelenetek, csöpögős nagymonológok.

Sőt a szirupot teljesen kiirtotta, ehelyett inkább egyfajta gótikus horror világába vitte el Heathcliff és Catherine Earnshaw különös, szerelemmel és gyűlölettel teli kapcsolatát.

Noha Andrea Arnold számos ponton átértelmezte Emily Brontë regényét, a legszembetűnőbb döntése, hogy az író által „sötét bőrűnek” leírt karaktert ő fekete bőrű – méghozzá amatőr – színészekre bízta, ezáltal számos szituációban előhozhatta a rasszizmus kérdéskörét. Hovatovább Hindley Earnshaw-ból kvázi fajgyűlölőt kreált, aki elsősorban azért kínozza Heathcliffet, mert az egy „nigger”. De a rendező konzekvens a kor viszonyrendszerének újraértelmezésében. A Szelesdomb és a vidék lakói kegyetlen, durva emberek. A vásznon nem ritka az állatkínzás, a felakasztott kutya például mindennapos jelenség. Tulajdonképpen majdnem minden karakter „vadember”, főleg Heathcliff, egyedül Catherine az érzékeny lélek, aki bele is roppan végül ebbe a gyengeségbe.

A merész adaptáció kapcsán Andrea Arnold rendező elmondta: nem volt előre gyártott koncepciója, számára a filmkészítés egyfajta utazás az ismeretlenbe, hovatovább felfedezés. Emily Brontë regényét illetően még a forgatás óta is folyamatosan támadnak újabb és újabb gondolatai. A kínzásokkal és a film intenzív képi világával (mely a rendező szokásához híven az „ősrégi” 4:3-as arányban felvett képsorokból áll) az volt az első számú intenciója, hogy a környezetet és a természetet is dramaturgiai eszközként használja, mivel így ezek is a karakterek jellemrajzát erősítik. Nem mellékesen, a film a regényhez képest alig tartalmaz dialógusokat, annak narrációs technikáját totálisan kiirtotta a rendező. Amikor ennek okait firtatták a kritikusok, Andrea Arnold csak annyit mondott: őt a képek nyűgözik le, nem a szöveg, és igyekezett a lehető legtisztességesebb munkát végezni az alapanyaggal.

Az nem vitás, hogy Andrea Arnold adaptációjamerőben „más”,mint amit eddig Üvöltő szelek címen láthattunk, de mindemellett érdemes megjegyezni, hogy roppant erős, szuggesztívmű. A rendező pedig bizonyította, hogy harmadik nagyjátékfilmjével is tartja a színvonalat (a Red Road és az Akvárium a hazai mozikban is futott), így az az érdekes helyzet alakult ki, hogy a fiatal európai rendezőgeneráció mindkét, talán legerősebb tehetsége brit: Arnold mellett Steve McQueen is bizonyította épp most, Velencében a Shame-mel, hogy a legjobbak között kell számon tartani.

Épp ezért különösen furcsa, hogy az angolszász kritikák tulajdonképpen nem jósolnak túl nagy karriert az Andrea Arnold-féle Üvöltő szeleknek. Amikor az ember azt hinné, hogy az innovációt mindenki lelkesen üdvözli, jön a hideg zuhany. A Variety nevű szaklap például a rendező elméleti megközelítését érdekesnek tartja, de szerintük a produkció egyetlen nézőcsalogató része a mű címe, semmi több – nyilvánvaló, hogy számukra William Wyler 1939-es változata maradt az etalon. A Screen International szerint ugyan bátor és impreszszívmunka, de egyáltalán nem tartják szerethetőnek, mivel a lírai „auteurizmus” a történet és a nézők közé állt – noha ők elismerik, hogy sokkal auten tikusabb feldolgozásról van szó, mint aWyler-féle verzió esetében. Érdekes, a szaklapok közül a leginkább művészfilmellenes hangvételű Hollywood Reporter írta azt, hogy Andrea Arnold műve a példája annak, miképpen kéne működnie a mozinak a huszonegyedik században. Sőt ők szívesen látnának egy folytatást is, mely a regény „kihagyott” részeit ölelné föl. Üvöltő szelek 2.? Nem rossz ötlet.