Sokan azt vetették a szemére, hogy a Bestiárium negyedik kötete egészen más, mint a korábbiak. Nyelvében, cselekményében, megközelítésében...

Azt hiszem, olvasási szokás kérdése, hogy ha van négy összetartozó könyv, akkor elvárjuk-e vagy sem, hogy egyformák legyenek. Engem a bestiárium műfaja érdekelt, nem a tematikája. És nem egyfélét akartam írni, hanem többfélét. Másrészt nem érzem, hogy példának okáért olyan nagy különbség volna az első kötetben szereplő csendmadár és a negyedikben színre lépő éneklő ló között.

Valami mégis változott...

Ha a nyelv ritmusa, hangzása, hangneme változik is, attól még ugyanaz a nyelv marad. A cselekmény pedig nem azonos a történettel. Vagyis lehet két könyvben teljesen más a cselekmény, azért még ugyanaz a történet folytatódik. A megközelítésről pedig csak annyit, hogy ha négy-öt év alatt sikerül kívül és belül valamilyen új alakot felöltenem, miért ragaszkodjam a régihez. Szóval, eleve szerettem volna, ha ez a négy könyv nem ugyanarra a kaptafára készülne.

Majdhogynem húsz év kellett hozzá, hogy megjelenjenek az első, a román diktatúrát, rendszerváltást boncolgató nagyobb művek. Miért kellett ehhez ennyi idő?

Őszintén szólva nem tudom. Talán lélektani okai vannak elsősorban. Amikor az ember kiszabadul valahonnan, akkor uccu neki, első lendületből jó messzire elrohan. Beleveti magát a jelenébe, s kell egy kis idő, míg az emlékei utolérik. És az is kiderült, hogy a valóságról képtelenség egy az egyben írni. Ha lekottázom a cinke énekét, az még nem trilla, mondta Bach. A diktatúráról Szilágy István Agancsbozótja vagy Bodor Ádám Zangezúr hegysége mindent elmond, holott ezek a könyvek még a diktatúra alatt íródtak meg.

És amelyeket nem sokkal a forradalom után vehettünk kézbe.

A diktatúra bukása után született művek, például Bálint Tibor Bábel toronyháza vagy Sütő András Balkáni gerléje, jóllehet, rendelkeznek mindennel, amivel a nagyszabású műveknek rendelkezniük kell, nem voltak igazán jók, mondataik olaja elfáradt. Én egyébként nem a diktatúráról, nem a rendszerváltásról akartam írni, engem 1989 karácsonya érdekel, amikor egyszeriben minden megváltozott, bekövetkezett a csoda, kézzelfoghatóvá vált Seholország. A bukaresti román tévében az a rossz arcú bemondó, aki addig a Ceausescu-dicsőítéseket olvasta be, magyarul is boldog karácsonyt kívánt a nézőknek! Hát ilyen nincs, mondták lenyűgözve az emberek.

Vajon van mit mondaniuk ezeknek a műveknek olyan olvasóknak is, akiknek mindennapos élménye a demokrácia, és szinte semmit nem tudnak az áramszünetekkel, nincstelenséggel tarkított elnyomásról?

Én arról szerettem volna írni, hogy miért volt jó élni akkoriban.Mert voltak nagyon szép napjaink. Nagyon be voltunk tojva, amikor Visky Andrásnál házkutatás volt, majd hetekig bent tartották a szekun, reggel héttől délután négyig. Amikor elcsigázva kijött, találkoztunk a város egyetlen talponállójában, és miközben megettünk egy-egy palacsintát, azt játszottuk, hogy megállás nélkül soroltuk az irodalmi hősöket, és aki veszített, az fizetett. De mindketten boldogok voltunk. Hiszen túljártunk a szeku eszén. A villanytalan esték, a tévéhíradók, a szójás kávé vagy a krétaporos margarin kit érdekelne, viszont a boldogság egyetemes téma.

Érezte valaha hátrányát annak, hogy erdélyi író? Vagy ez már természetes: Pestre jár fel, hogy bemutassa egy szlovákiai magyar kiadónál megjelent regényét.

Az erdélyiség: viszony. Viszony a világhoz. Ezt körülbelül azóta mondom, amióta Berlinben töltöttem egy évet DAAD-ösztöndíjasként. Őket, mármint a berlinieket nagyon érdekelte, miben látom én másképp a világot. Hogy nekem mit jelent egy berlini játszótér. Vagy egy berlini telefonszolgáltató társaság szabálykönyve. Vagy amikor a házat felújítják, akkor az nekem mennyiben más, mint nekik. Szóval ők vezettek rá arra, hogy az ember agyát meghatározó módon átstrukturálja az, hogy éppen hol nő fel, tehát ezzel az aggyal másnak látja a világot is. És akkor én is figyelni kezdtem erre a viszonyra.

Ez mit jelentett?

Összehasonlítottam a világhoz való erdélyi viszonyulást másfajta, más típusú viszonyulásokkal. Már ez a mondat is egészen másképp hangzik, mint ahogy egy Budapesten élő, a nyelvet ott megtanuló magyar mondaná. És egészen más, mint ahogy egy finn vagy holland. Másképp viszonyul egy erdélyi a hazájához, mint egy szlovákiai. Sőt. Egy belső-erdélyi sokkal jobban földhöz kötött, mint egy partiumi. Egy holland meg azt mondja, ha egyszer én talicskáztam ide a talpam alá a földet, akkor nagy fafej volnék, ha el akarnék menni. Szóval neki eszébe sem jut ilyen. Hogy mi hátrány és mi előny, az az én viszonyulásomtól függ.

Annak idején nagy visszhangot váltott ki Asütő című esszéje. Amikor az egész erdélyi irodalmat és erdélyiséget valamiféle sérelmi ideológia szűrőjén nézték a pesti ítészek. Minél fájdalmasabb, szívszorítóbb volt a felmutatott mű, annál hitelesebbnek tűnt. Most mi a helyzet?

Sokat változott a világ. Miközben nem látom, hogy nagyon különbözne attól, amit én akkor leírtam, vagyis hogy nem antisütő és nem antiideológia, hanem anideológia és asütő. Soha nem állt szándékomban semmiféle ellensütőizmusra törekedni. Egész egyszerűen nincsenek előttem eszmék. Rögeszméim sincsenek, vagy ha vannak, hát igyekszem röhögni rajtuk. Akik ma tűnnek fel az erdélyi fennsíkon, akik kiemelkedő könyveket írtak az utóbbi pár évben, Sebestyén Rita, Márton Evelin, Szabó Róbert Csaba, azoknál sem látok semmiféle ideológiát. Az ideológia a legridegebb diktatúra melegágya, hogy egy sajátos erdélyi képzavarral éljek.

„Az erdélyiség: viszony. Viszony a világhoz”