Indulása óta követem figyelemmel Láng Zsolt pályáját, akinek művészetét és módszerét– lehet leegyszerűsítően – egyik kedvenc íróm, Jorge Luis Borges mágikus realizmusával azonosítom. Mágia és realizmus csak látszólag egymásnak ellentmondó fogalom, ugyanis az író ábrázoló igénye azért fordul a hagyományos leírás helyett a misztikus-fantasztikus látószögekhez, mert nem elégszik meg a hagyományos technikákkal, amelyek az irodalom igazi – és egyetlen – tárgyát: az emberi létezést igyekeznek egyre mélyebben és pontosabban reprezentálni. Ezért látszólag eltávolodik az ún. valóságtól és törvényeitől, hogy azt a maga átláthatatlan-meghódíthatatlan dimenzióiban próbálja még totálisabban birtokba venni. Ugyanis az effajta táltos-révületű, víziókba emelkedett (világ)nézet képes csak behatolni a finomabb felbontású valóság pórusaiba, hogy onnan olyan ismereteket közvetítsen, mint amilyeneket a freudi megvilágosodás hozott fel a tudat alól.

Láng Zsolt új könyve – A föld állatai (Bestiárium Transylvaniae IV.) – is ezt a föld-tudat-történelem alatti világot igyekszik beleszervíteni az ún. jelen, a felszín realitásába, hogy annak valódi mélységeit és ezért meghatározottságait a maga totális, s ezért a hagyományos írásmódot és szerkezetet szétfeszítő igényei szerint visszaadhassa.

Láng Zsolt befogadásához hozzá kell fűzni még egy fülszövegigazságot, amelyre regényfolyamának közös alcíme is utal – az erdélyiséget. Ez nem geográfiai vagy politikai fogalom – sőt még kulturálisan sem egészen az. Az erdélyiség a Láng Zsolt képviselte mágikus realizmus szülő közege a magyar irodalomban, amelyet éppen az ő és mások (a legreprezentatívabban talán Bodor Ádám) életműve testesít meg. Erre a különösségre az igazi billogot az a léthelyzet ütötte, hogy ez a tájegység és kultúrkör a huszadik század elején bizánci típusú politikai és kulturális uralom alá került, 1945 után pedig annak a legtorzabb-abszurdabb formája – a bizánci típusú kommunizmus – alá. A két háború közti erdélyi magyar irodalomnak voltak jellegzetes vonásai – azonban a mágikus realizmust a Ceausescu-éra prése sajtolta ki. Láng és még néhány társa – mint Kertész Imre az Auschwitz-élményt –alkotói szerencséjének tudta be ezt a tapasztalatot, amiből nagy és univerzális irodalmat teremtett.

A csak Láng Zsoltra jellemző újítás, hogy regényfolyamát antropomorfizált állatfigurák népesítik be, valamennyi élőlényt egy közösségnek tételezve, az állatok elképzelt fantasztikus élményével és szemszögével vizsgálva az embert és környezetét, s helyenként velük görgetve és megemelve az elbeszélést is. Ezzel tovább bontva és bizonytalanítva a valóság és képzelet mezsgyéin vibráló vékony elválasztó vonalat.

Láng művében egyszerre folyik a cselekmény a földön és a föld alatt, a regényidőben – a diktatúra felbomlása – és a gimnáziumi történelemórán eljátszott történelmi dráma idejében (Havasalföld egyesítése a középkor végén). Valamint a színhely, az erdélyi város (modellje minden bizonnyal Szatmárnémeti) alapításának idején, majd annak különböző korszakaiban. Ez a város egyaránt számít főhősnek, Borival, a gimnazista lánnyal együtt, akinek fantasztikus plaszticitással megérzékített nemi érése – a „bársonyos forradalommal” párhuzamosan következik be. Ez a regény egyik nagy párhuzampoénja, illetve ez tartja egyben és ad formát a dús mintázatú regényszövetnek. Az állatalvilág főhőse egy lassan emberformájúvá és igényűvé formálódó patkány. Mi sem természetesebb, minthogy a Ceausescu-rendszert patkány, vakondok, szeméttelepi rókaalom jelenítse meg, mint egy Boschpokolvízió,még az éneklő ló is föld alatti életet él, hogy felszínre bukkanása – a regény egyik legköltőibb jelenete – teremtsen hidat álom és valóság között. Ahogy valamennyi epikai kellék felvonul – szereplők, idők és helyszínek –, úgy a szövegmetszetek is számos műfajban szólalnak meg. Anekdota, történelmi – sőt: irodalom- és sajtótörténeti – kutatási eredmények, tömör novella- és drámarészletek alkotnak színes mozaikot Láng Zsolt „másik életének” – szerkesztő, recenzens, pedagógus – esszéivel.

Jómagam a végén diliházba dugott Dezseő tanár úr irodalmi és lingvisztikai fejtegetéseit követtem a legnagyobb érdeklődéssel, és nemkülönben a jelentést író titkos ügynököket képző fő titkos ügynök megállapításait (mennyiben használja fel a spicli a megfigyeltjei, az írók módszereit a munkájában). Ez az elemzés egyszerre briliáns egyetemi előadás a próza stílusáról és hatásrendszeréről, s pokoli irónia a diktatúra értelmiségi fogdmegjei nek és üldözötteinek egymást kiegészítő és feltételező létéről. Bizony, ilyen tapasztalatokért érdemes a szennyes bugyrokban főni. Persze csak ha az ember túléli – és ennek a túlélésnek a záloga a szennyből aranyat absztraháló megfigyelés tudatossága és a gondolati szabadság védekező gesztusa. Maga a megszabadító irodalmi mű.

Totalitás – ez a szó/fogalom már többször előfordult ebben a rövid ismertetésben. Láng Zsolt művészetére ez az igény a legjellemzőbb. Mennyiben sikerült ez neki? Úgy gondolom: nemmaradéktalanul.Ebben az embert (és művészt) próbáló koncentráció ban nem tudta mindig létrehoznia a valóságot és képzeletet összekötő szövetet. Azt a különös anyagot, amely sikeresen pótolja az általa szétfeszített és félretolt határokat. Nincs minden szál elvarrva, bedolgozva. Sokszor nagyszerű részletek – csúcsteljesítmények – ágaznak szét anélkül, hogy a maguk szükséges, tanulságos vagy lenyűgöző vargabetűi után visszakerüljenek az idő és a cselekmény fősodrába.

Nincs közhelyesebb, sőt álságosabb annál a cikklezáró klisénél, hogy majd a következő opusban épp e hiányosságok kiküszöbölését várjuk a szerzőtől. Hiszen jól tudom, hogyminden becsületes regény, még ez az oldalszámra viszonylag nem túl terjedelmesmű is hatalmas erőbefektetést, szellemi koncentrációt mutat fel. Ugyanakkor kívánom Láng Zsoltnak, hogy következő „dobásával” érje utol a száz éve csak készülődő, kerülgetett nagy magyar regényt. Amelynek megírására épp e regényfolyam okán őt tartom a kevesek közül a legalkalmasabbnak.