– Az első találkozás nem sok jót ígért, a fenyegető hatalmas vihar elől be kellett menekülnöm egy panzióba. Mégis elementáris erővel kapott meg a táj. S megkapott az a ház, amelybe első pillantásra beleszerettem. Annyira, hogymeg is vettem – idézi fel a kezdeteket Esther Kinsky. A német írónő többmint hét éve a békési település lakója, itteni élményei inspirálták Üdülő című regényét is.

A magyarul Tankó Tímea remek fordításában megjelent mű egy folyó menti üdülőtelepen játszódik. Az üdülő az elvágyódást és egyben a biztos állandóságot jelenti az itt megforduló vendégek számára. E különös, álidilli világba csöppen bele az Új Nőnek nevezett idegen.– Egyszer Makónál jártam, és magam sem tudom hogyan, de a Maros partján, egy üdülőtelepen kötöttem ki. Lenyűgöző hatással volt rá, hogy olyan helyre keveredtem, ahol mintha megállt volna az idő. Annak jó értelmében – mesélte az 1956-ban, Bonn közelében született szerző, aki hosszú ideig lengyel, orosz és angol művek fordítójaként volt ismert a német nyelvterület irodalmában.

Kinskynél maga a folyó is kulcsszereplő. Az utóbbi időben félévente Berlin és Battonya között ingázó szerző azt mondja: lenyűgöző élmény azt megtapasztalni, hogy a magyarok életében milyen sorsfordító szerepet töltenek be az árvizek. Mennyire vonzódnak amagyarok a folyókhoz, és hogyan rettegnek a természet kiszámíthatatlan erejétől.

A szárazföld sem ígér túl sok jót. A magyar–román–szerb határ menti vidéket a hanyatlás, a pusztulás, a szétesés jellemzi leginkább. A kilátástalanságot, a sivárságot kifinomult empátiá val leíró Kinsky azonban határozottan elutasítja a kortárs német irodalomban jelen lévő úgynevezett „roncsromantikát”. – A lassúság egy hihetetlen nagy erény. Érdemes megőrizni – mondja az írónő, aki egy felpörgött metropolisból, Londonból költözött a Dél-Alföldre. A saját bőrén tapasztalta meg, hogy a sebesség és az idő itt teljesen mást jelent, mennyire másként csapódnak le a hétköznapokban, mint a huszonnégy órában folyamatosan lüktető világvárosban.

Az angolul, franciául, oroszul és lengyelül kiválóan beszélő, a fotózás iránt is érdeklődő szerzőnek másfél évébe telt, amíg megtanult magyarul. A battonyai házvásárláskor szláv nyelvismerete segített, az eladóval szerbül tárgyalt. – Nagyon szeretem nézni, „monitorozni” az embereket. Sokat jártam különböző falusi ünnepségekre, azokon még többet tudtam meg a vidékről, az itteniekről – mondja az apró és egyben árulkodó részletekre odafigyelő Kinsky.

A határ menti régióban megélt sok nemzetiség, etnikai-nyelvi keveredés is nagy hatást gyakorolt rá. Gyerekként a nyugatnémet iskolákban voltak vendégmunkáscsaládokból származó, olasz, spanyol vagy jugoszláv osztálytársai. Magyarország délkeleti szegletében azonban több különböző náció sok száz éves, döntően békés együttélését tapasztalta meg. – Ha kimegyek a battonyai temetőbe, legalább húsz különböző nemzetiség sírjait látom. Ez a sokszínűség óriási érték, amit szintén érdemes védeni és megőrizni –mondta az apai ágon lengyel felmenőkkel rendelkező Kinsky, aki ezt a multikulti, több országra kiterjedő bánáti-bánsági világotmutatja be a Németországban az idén megjelent Banatsko című regényében.

Ilyenkor – válaszolja arra a kérdésre, hogy van-e kedvenc magyar szava. Az „ilyenkor” a jövőre megjelenő verseskötet egyik ciklusára utal. Két eszszén is dolgozik, a Tiszáról és aMarosról ír. Mint mondja, a magyar nyelvben az idők kifejezése is megfogta. –Gyermekkoromban – hoz a példát arra, hogy ami a németben három szó, az a magyarban eggyé olvad.

Az elmúlt hét esztendőben egy kicsit már „elmagyarosodott” Kinsky nem kis aggodalommal szemléli a politikai csatározásokat, a romákkal szemben megnyilvánuló indulatokat. Éles szemű megfigyelőként azt tapasztalja, hogy e kultúrájában oly gazdag országban élők jelentős része sajnos nincs tisztában önmagával. Sokan a múltba, a területveszteségbe próbálnak kapaszkodni. Olyasmire akarnak büszkék lenni, amire nem lehet büszkének lenni. Neki viszont Berlinből honvágya van Magyarország iránt. Hiányzik az édes, megnyugtató lassúság.

Kedvenc magyar szava az „ilyenkor”