A Tilos Rádió az indulás időpontjában klasszikus kalózadó volt. A műsorkészítők abból a kimondott, de csak részben kodifikált ígéretből indultak ki, hogy a rendszerváltás szólás-, média- és frekvenciaszabadságot jelent. Frekvenciát „természetesen” nem kaptak (ha még emlékszünk, a frekvenciamoratóriumot, és vele a közmédiumokra rátelepült magáncégek szabadrablásának időszakát politikai konszenzussal sikerült az évtized közepéig prolongálni), azaz rá lettek kényszerítve a kalózkodásra, vagyis egy úgynevezett be nem jegyzett hullámsáv elfoglalására. Így aztán az első években ismeretlen, gyakran változó helyről, amatőr technikával, álnéven ment az amúgy tartalmi szempontból kifejezetten igényes műsor.

Deklarált (sőt alkotmányba foglalt) közlés- és véleményszabadság ide vagy oda, a Tilos a létezése kezdeteitől tüske volt a (bármilyen színű) hatalom körme alatt. Magukat demokratikusnak gondoló pártjaink a demokrácia két évtizede alatt nem tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy valaki csak úgy mikrofont ragad, és politikai meg üzleti (áttételesen tehát szintén politikai) elvárásoktól függetlenül befolyásolni próbálja a közvélemény bármekkora kis (akár csak néhány tízezres) szeletkéjét. Amikor hivatalosan nem volt frekvenciája, akkor a teljes hatósági arzenállal (a rendőrséget is beleértve), amikor pedig volt, akkor a tiltás és a büntetés minden eszközével sanyargatták. Bemérőkocsikkal keresték, zavarták (mint a boldog emlékű Szabad Európát) a formálisan valóban jogsértő, ugyanakkor létező jogokkal élő miniadót, ami csak azért nem vicces, mert nagyon pontosan mutatja, hogy milyen keveset változtak a hatalmi reflexek az egypárti médiamonopólium hivatalos felszámolása óta.

A folyamatos vegzatúra hatására 1993 és 1995 között szünetelt a kalózadó, utána viszont kapott egy szűk, két másik civil rádióval társbérletben használt minifrekvenciát. (Pénzt viszont nem, és – mivel reklámokat nem közölt – voltaképpen hallgatói felajánlásokból működött,meglehetősen szűkösen.)

1998-ban maga az Európai Parlament minősítette a demokráciaépítés eszközének a Tilost (ami magától értetődő módon semmit sem változtatott a rádió itthoni helyzetén). Ebben az időben az adó hallgatása értelmiségi privilégiumnak, sőt divatnak számított –már nem a tiltott gyümölcs, hanem a közösségi rádiózás íze miatt. Utóbbit Magyarországon a Tilos honosította meg, de az adaptálás olyan jól sikerült, hogy a rádió szellemi köre európai léptékben is a közösségi rádiózás egyik élcsapata lett (hogy mást ne mondjunk, a szabad rádiózásra vonatkozó európai kódexet jórészt ők írták). A frekvenciát viszont 2000-ben a kormány ennek ellenére elvonta tőlük, 2003-ig kábelre és internetre kényszerítve az adást.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a Tilos mindvégig rájátszott a „kalózságra”, és a műsorokban időről időre felbukkantak olyan megnyilvánulások, amelyeket a legszabadabb médiával rendelkező országokban is valószínűleg felháborodás fogadott volna. A mérleg másik serpenyőjében viszont azt találjuk, hogy a mindenkori kormány akkor is láthatóan utálta az adót, amikor az éppen nem lépett senkinek a tyúkszemére, és minden ilyen üggyel vagy ürüggyel boldogan (vissza) élt az elhallgattatása érdekében.

Ha most visszanézünk, nyugodtan kijelenthetjük: a Tilost a hatalom hozta létre és éltette mostanáig. Ha létezne Magyarországon közszolgálati média és valódi közlésszabadság, ha a politika legalább egy lépés távolságot tartana a sajtótól, a rádió talán akkor is élne, de a befolyása és a különlegessége a töredéke lenne a mostaninak. Huszonegy évvel a rendszerváltás után egy értelmiségi rétegadóként működő közösségi rádió létezése normális médiaviszonyok között a kutyát sem érdekelné. Így viszont az adó minap megült születésnapja ugyanúgy médiatörténeti esemény volt, mint ahogy a létrejötte is – bár ez talán csak kisebb részben a Tilos stábjának érdeme.

Civil stúdió