Bauhaus-dinasztia
A teljes Bauhaus-ember. Az 1908-ban született svájci eredetileg ezüstművesnek tanult Zürichben, aztán, épp maturandus életkorban, huszonhétben ment Dessauba, ahol a Bauhaus legelevenebb korszakában a leghíresebb mesterektől tanulhatott.
Egész életére útravalót kapott. Kilencszázharminctól építész, teoretikus, szobrász és dizájner Zürichben, s minthogy a dessaui évek többszörösen meghatározók, antifasiszta, baloldali, egyes források szerint ötven éven át a hazai államvédelem megfigyeltje. Elsősorban azonban a klasszikus modernizmus nemzetközi mestere. Házakat, pavilonokat, órát, bútort tervez, díjakat díjakra halmoz, a háború éveiben már dizájnt tanít a zürichi főiskolán. Ez előtanulmány lesz számára ahhoz a nagy alkotáshoz, amelyet ulmi főiskolaként jegyez a művészettörténet. Ennek alapítója, épületének tervezője, rektora-igazgatója, főképp pedig meghatározó szelleme, utóbb a Hamburgban a környezetalakítás professzora.
A végtelen szalag plasztikáját már a zürichi években megalkotja, szobrai, amelyek a tiszta ráció rendszerében, de a kerekded formák változatosságával bomlanak ki, Európa leg elegánsabb köztereire kerülnek. Mindebből, a teljességből most kevés látszik. Az olajképek és szitanyomatok azt a szigorú és következetes Max Billt mutatják Veszprémben, aki a matematika és a logika szabályai szerint szervezi műveit. Mintha rá is érvényes volna az, amit barátjáról, Vantongerlooról írt csaknem ötven éve, hogy nem műalkotásra törekedett, csupán a gondolatait akarta a szín és a tér eszközeivel kifejezni. A kék-zöld négyzet (ez cím) még megenged néhány határozott metszést, amelynek nyomán támadó kis háromszög nyomul a kvadrát jobboldalán, de dinamikáját csillapítja szemközt egy szélesebben elterülő, békülékenyebben halványabb zöld háromszög-mező. Esemény van a képen. Az élükre állított négyzetes képek, bennük horizontális négyzetekkel és keretekkel még mindig feszítik és fegyelmezik a teret. A látszólag átfedés (cím) azonban már csak annyi élményt kínál a hétköznapi nézőnek, mint egy Bauhaus-tanulmány (amire a csupa kisbetűvel írt címek is végig emlékeztetnek), és a 11x4:4 sorozat tizenhatos kockarendszerét is inkább értjük, mint élvezzük.
Jakob Bill ehhez képest tékozló fiúnak mutatkozik. Mert látszólag ugyan ő sem lépi át az apai örökség derékszögek és háromszögek kijelölte határát, de ezeken a határokon belül élő, lüktető, eleven konstrukciókat komponál. Az alapítóval ellentétben az ő elveit, elméletét nem ismerjük (lehet, hogy csak mi nem ismerjük), de amit hozzágondolunk, az egy kötötten szabad művészet esztétikája. Jakob Bill árnyalatokkal enged közel magához. Egy hetvennégyes, no. 29 jelzést kapott vásznán csak a vörös négyzet és a narancs keret melege feszíti az acélosan kék alapmezőt, egy kétezer-ötös, fekvő vászna pedig már indusztriális képzeteket kelt ugyanezzel a komoly kékkel. Főként azonban a finom átmenetekkel uralja a családi mezőnyt. Az 1970 no. 31 négyzetben négyzetkeret, de a sarkok közelítésével, a színek tapintatos fokozásával halkításával rációt és lírát egyaránt teremt, az idei no. 3 színköltészet meanderben előadva, vörösben vörös függőleges képe pedig nyolcvanhármas dátummal izzásnak, metszésnek, állandóságnak és átlényegülésnek a maga módján monumentuma lehetne.
Nem monumentálisak, inkább köznapi rendre törekednek az unoka, a harmincöt éves David Bill plasztikái. Fekete-fehérre fegyelmezett lemezművei a generációk kontinuitását látszanak biztosítani.
