Nem mintha átlagos megjelenésű volna, ami azt illeti, ritka szerencsétlen külsejű tenorista, de ezért is szeretjük az operát: a szép hang minden zsírpárnát feledtet. Botha esetében annyira feledtette, hogy az egész alakítás ki is törlődött a memóriából, csak a harmadik felvonásnál jutott eszembe, hogy ezt a viaszkos vászonba csomagolt hősszerelmest már láttam.

De addigra már újra bosszankodni lehetett Carlo Guelfin, akinek a klasszikusan szép olasz baritonhang nem eszköz, hanem valami szerencsétlen körülmény, amely erre a pályára lökte. Unott civilként sétálgat a lelki megrázkódtatások között, ökölbe szorítja a kezét, és bámulja a karmestert, pedig igazán nincs annyi bámulnivaló Daniele Gattin, lelketlenül, bosszankodva kalimpál, nem tetszik neki a zenekar, és nem jut eszébe, hogy ezen most leginkább ő tudna változtatni.

Elég sokáig az a legérdekesebb az előadásban, hogy a hatástalanságért is mennyit kell dolgozni. A közvetítés is technikai, mutatják a káprázatos díszletet mozgató csapatokat, a muzsikusokat, a hatalmas termetű és meglepően nyugodt címszereplőt, Violeta Urmanát, akin csak egyszer látszik az idegesség, a harmadik felvonás áriájának csúcshangja előtt. Jól ismeri magát, tényleg van miért idegeskednie, nem ezzel a hanggal kerül be a halhatatlanok közé. Amit két éve az élő közvetítéskor nem lehetett megtenni, arra most otthon van lehetőség, össze lehet nézni a két előadást, húsz év távolságot a Metropolitanben. Lehet jajongani is, hová lettek a régi főszereplők, de legalább Domingót meg lehet találni, most éppen Bécsben énekel Boccanegrát. Dolora Zajick pedig ugyanazt énekli, mint akkor, Amnerist.

Eleinte siratja az ember, hogy egy ilyen nagy énekesnő is belefárad a darálásba, olyan üresen énekel, annyira nincs kapcsolata senkivel a színpadon, hogy a hang kitűnő állapotának nem is lehet örülni. A színpadi évek pedig triplán számítanak, Zajick nem mellőzött királylány, csúnya, de nagy jellem, hanem vén szipirtyó, akinek egyetlen öröme, hogy kínozza az alárendeltjeit. Amíg el nem jön az utolsó felvonás, és ez a pluszkilókkal terhelt arc megváltozik. Nem szépül meg, inkább torz babaarccá grimaszodik, már szó sincs Egyiptomról, inkább mintha valami keleti maszk alól énekelne valaki. Nem látom már Dolora Zajickot, mint a régi változatban, hanem csak hallom a hangját, minden boldogtalan szerelmes helyett énekel, mást szeret, mást szeret, nem is történhet másképp.

Nézem a régi Amnerist, aki bosszút áll, ha beledöglik is, aki elfújja dühében ezt a lélekben gazdag Radamest. Nézem az újat, akiből a magány beszél, akinek Radames már csak ürügy, hogy elénekelje: el van rontva minden, ezek odalent meghalnak, és én még magányosabb maradok. Nem tudom megmondani, melyiket szeretem jobban.

Violeta Urmana