Noha papíron idén erős a mezőny (a sok nagy név mellett feltörekvő tehetségek is versenyeznek a patinás Arany Oroszlánért), számos mű megosztja a szakmát. Ugyanakkor a szokásosnál sokkal kevesebb a spekuláció az díjak sorsát illetően.

Magyarul: nem volt még olyan mű, mely egyértelműen kiemelkedne a mezőnyből. A legkevesebb vitát talán a George Clooney rendezte Március idusa generálta, míg David Cronenberg A Dangerous Method című műve már annál inkább felkavarta a kedélyeket. A Sigmund Freud és Carl Jung szakmai versengését, vitáit, valamint barátságát feldolgozó, a tradíciókat követő életrajzi mű tulajdonképpen korrekt munka, de Cronenberg reputációja és életműve alapján más, ha úgy tetszik, karcosabb, innovatívabb mozit várt tőle mindenki. (Oly erős ez a vélekedés, hogy reagált is rá a sajtótájékoztatón: szavai szerint a forgatókönyv iránti alázat miatt nem alkalmazta a rá jellemző stílusjegyeket.)

Az összképet ugyanakkor igencsak befolyásolja a Jung páciensét, majd szeretőjét, azaz Sabina Spielreint alakító Keira Knightley alakítása, amely a kritikusok többségét „elrettentette”. Igaz, ami igaz: a brit sztár eddigi pályafutása során leginkább a csücsörítéseivel alkotott emlékezeteset, most azonban átlépett minden eddigi határt, mimikája konkrétan ijesztő lett. Persze az is lehet egy érv, hogy pszichésen zavart asszonyt alakít; a téboly pedig valóban deformálhatja az ember voná sait. Mindenesetre Cronenberg műve érdekes területet érint: a pszichoanalízis, a szexualitás, a zsigeri vágyak kontrollálása alighanem mindenkit érdekel, és nincs ember, aki ne rendelkezne tapasztalatokkal ezen a téren. Nem mellékesen pedig a Jungot alakító MichaelFassbender remek munkát végzett – mint mindig.

A tegnap este bemutatott Shame című versenymű után pedig már az is egyértelmű, hogy a legjobb színésznek járó elismerést aligha veheti el tőle bárki is az idén,mivel szavakkal szinte leírhatatlan, mennyire intenzív alakítást nyújt a filmben. Persze ezt most mindenki el is várta tőle: a Shame-et rendezőként ugyanis az a Steve McQueen jegyzi, akivel Fassbender együtt készítette a hazánkban is bemutatott Éhséget, melyben az utóbbi a Thatcher-korszakban a börtönben folytatott éhségsztrájkjába belehalt Bobby Sandset alakította. Színészi bravúr, hősies és életveszélyes azonosulás volt az a karakterrel, olyan, amilyet nagyon ritkán látni. Ugyanezt az energiát és izzást kapjuk tőle a Shame-ben is: itt Brandont, a harmincas éveiben járó New York-i férfit alakítja, aki nem tudja kezelni, illetve kordában tartani a szexuális vágyait. A Shame tulajdonképpen az Éhség című mű ellenpólusa: míg az előbbi egy olyan férfi portréja volt, aki már semmit sem tehetett, Brandon előtt minden ajtó nyitva áll – de a szabadságot egyikük sem tudja megélni. McQueen a sajtóbeszélgetésen azt mondta, hogy

Brandon karakteréhez tulajdonképpen a modern városi ember, korunk polgára volt a minta: a mában él, korunk izoláltságát igyekszik túlélni. Az biztos, hogy McQueen első és második mozifilmje megkerülhetetlen, ő a fiatal európai rendezőgeneráció talán legnagyobb tehetsége. Nem csodálkoznánk, ha a brit mű nemsokára amerikai forgalmazót is szerezne: a tegnap reggeli sajtóvetítésen végignézte –és közben szondázta a reakciókat – Harvey Weinstein producer és stúdiófőnök, aki nyilvánvalóan a jövő év Oscar-díjasait keresi Velencében.

VELENCÉBŐL JELENTI KIKÜLDÖTT MUNKATÁRSUNK

Michael Fassbender két filmben is nagyot alakított