Ez Olaszország –sokan csak ezzel a mondattal intézik el a helyzetet. De az is lehet, hogy most nem ér rá senki nyűglődni a körülményeken, hiszen George Clooney nyitófilmje után például rögtön megérkezett Roman Polanski legújabb mozija, a Carnage (a legjobb fordítás talán Mészárlás lenne), mely a magyar származású francia írónő, Yasmina Reza Az öldöklés művészete című színművének adaptációja. A kerettörténet szerint egy gyerek kiüti egy másiknak két fogát, melynek következtében a szülők összejönnek, hogy civilizáltan megbeszéljék a dolgokat. Ez azonban nem igazán jön össze, az indulatok fokozatosan átveszik az irányítást, míg végül minden őrjöngésbe fullad.

Polanski verzióját tulajdonképpen nem igazán hívhatjuk adaptációnak: a bohózat ugyanis szinte alig változott a keze alatt, csupán annyiban, hogy Párizs helyett New York a helyszín, de ettől eltekintve szinte szöveghű a rendezői verzió. Sőt, a vizuális megoldásokat tekintve néha olyan érzése támad az embernek, hogy tulajdonképpen színházi közvetítést néz. Viszont nem akármilyen színészekkel: Christoph Waltz, Jodie Foster, Kate Winslet és John C. Reilly sziporkázik az egyfelvonásosban. A sziporkázást pedig itt most szó szerint és komolyan kell venni, mert Polanski szemmel láthatóan a színpadi játékra jellemző, eltúlzott gesztusokat várt el mindenkitől. Mindezt pedig a négy aktor közül mindenki más „hatásfokkal” oldotta meg.

A magasan a legjobb alakítást nyújtó Christoph Waltzon látszik, hogy karrierje nagy részét színpadon töltötte, nem ripacskodik, a túlzásokat képes kordában tartani. Kate Winslet olyan, mint KateWinslet: intuitív, ösztönös színész, még ha túljátszik valamit, akkor is sikeres. John C. Reilly viszont igazi meglepetés, a megbízható, ám sosem átütő amerikai karakterszínészt eddig legtöbbször kevésnek éreztem, most viszont nagyokat „robban”. Egyedül talán Jodie Foster lépi túl az ízlésesség határait a ripacskodás terén, de ezt őmaga is észrevehette,mert nem jött el a Lidóra, hogy támogassa a filmet. Annak viszont, hogy Polanski távol maradt, triviális okai vannak. De öröm az ürömben hogy végre elmondhatjuk: a lengyel nemzetiségű mester elkészítette élete első vígjátékát.

Soha nem látott tömeg lepte el a fesztiválpalota környékét, amikor Madonna vonult fel második rendezése, a W. E. díszbemutatója kapcsán. A sajtó és a szakma által vegyesen fogadott mű tulajdonképpen meglepetés, mivel Madonna bizonyította, hogy a maga módján ő is szerzői filmes. A W. E. tulajdonképpen VIII. Edward király és „bűnös” szerelme, Wallis Simpson kapcsolatát mutatja be egy egészen új nézőpontból: az asszony szemszögéből, aki a díva értelmezésében tulajdonképpen a média áldozata. Wallist, aki korának celebje volt, a mai napig nem rehabilitálta senki (sokan még ma is gonosz és könnyűvérű cédának tartják), hát ezt most megtette Madonna, méghozzá kellő érzékenységgel. De ez nem meglepő tulajdonképpen, mivel kevesen tudnak nála többet arról, hogy ha a média kialakít valakiről egy képet, akkor abból szinte lehetetlenség kilépni.

Tegyük hozzá gyorsan: mielőtt Madonnát felemelnénk Polanski és egyéb auteur társai mellé: a W. E. korántsem hibátlan (van benne egy, a jelenben játszódó, kissé erőltetetten párhuzamos cselekményszál), de az igaz, hogy számos „iparos” rendezőnél egyénibb. Szóval nem csodálkoznánk, ha az énekesnő szép lassan a világ nagy mozgóképes mustráin nemcsak azzal a kuriózummal tarolna, hogy ő egy popdíva, aki filmezget, hanem azzal is, hogy lassan, de biztosan egyéni hangú képíróvá válik.

De, hogy ne higgye mindenki, hogy a fesztiválozás csupa katarzisélmény, ejtsünk még szót Philippe Garrel versenyművéről, az Un été brulantról. Ebben a műben dekadens és zakkant alakok szerelmi életének cívódásaiba tekinthetünk bele, mely mindenféle logikát és hitelességet nélkülöz mind képi, mind dramaturgiai szinten – nyilván emiatt uralkodik el a narráció a filmen, hiszen így a nem létező sztori hiányát próbálják palástolni. Játszik benne a rendező fia, Louis Garrel meg Monica Bellucci, aki most kőkemény és visszavonhatatlan bizonyítékát adja annak, hogy csapnivaló színésznő. Egyszóval: a Lidón megvolt az első füttykoncert. De hát ettől fesztivál a fesztivál.

Madonna bebizonyította, hogy a maga módján igenis ért a mozgóképhez